A felejtés útján beleolvasó

Nathaniel

Dylan elvileg ma érkezik haza. Megírta, hogy egy nappal hamarabb utazhat. Hurrá! Rettenetesen örülök neki, hogy kapok a nyakamba egy koloncot. Szeretem az öcsémet, de kissé rápörög a velem kapcsolatos dolgokra. Oké, voltak hullámvölgyek az életemben. Az is igaz, hogy mellettem állt. Ettől még nem kell úgy viselkedni velem, mintha gyogyós lennék. Sokkal jobban szeretem, amikor napokra eltűnik egy ilyen fotózásra. Tudom, hogy aggódik értem, hiszen végignézte a nyomoromat, de túl vagyok rajta, nincsen semmi bajom. És ezt nem vagyok hajlandó nap mint nap bizonygatni. Bocsánatot kértem Emilytől is, amiért annyira kifordultam magamból. Nem akartam bántani, vagyis úgy viselkedni vele. De ugyan ki ne viselkedne így a helyemben, amikor egy régi szerelem újra rátalál? Amikor annyi nyomorúságos éjszakát a hátad mögött hagyva újra látod őt? Amikor azt hiszed, hogy számodra meghalt és ő... akár egy angyal, újra visszatér az életedbe? Szerintem teljesen normális reakció volt a részemről, hogy kicsit kiakadtam. Oké, még azt is elismerem, hogy beszedtem azokat a kurva gyógyszereket. Elborult az agyam. Egy rossz döntés csak egy pillanat műve. Sokszor egyszerűbb a könnyebbik utat választani. De tiszta vagyok. Nem szedem őket. Nem kellenek, mivel tudom, hogy az a lány valóság és nem a képzeletem szüleménye. Nem vagyok őrült, és az indulatkezelésemmel sincs gond – többnyire. Most már kifejezetten jól érzem magam.

Jókedvűen megtörlöm izzadságtól nedves homlokomat, majd elindulok a pult felé, hogy igyak valamit. Útközben végignézek a termen, amit hosszú hónapokon át alakítottunk úgy, hogy tökéletes legyen. Hitelt vettem fel, amit fizetnem kell, akárhogy lesz is. A forgalom még mindig gyenge, amit muszáj leszek megoldani rövid időn belül, máskülönben lehúzhatom a rolót. Azt pedig nem fogom! Ehhez viszont az kell, hogy vágyálmaim tárgya elvállalja a munkát. El fogja. Bízom a kidolgozott tervemben, illetve bízom a kotnyeles barátnőben. Csak egy igen kell, a többit már intézem. Mert biztos vagyok benne, amint a közelembe kerül, belém fog zúgni. Pontosan úgy fog akarni engem, ahogyan én akarom őt. Emészteni fogja a vágy és a sóvárgás. Nem lesz olyan éjszaka, hogy elalvás előtt ne jussak az eszébe. Nem lesz olyan reggel, hogy ne én legyek az első gondolata. Mert számomra minden egyes nap ilyen.

Vele kelek és vele fekszem…

Ahogy újra a pult felé nézek, észreveszem a gondolataimat uraló nőt, ahogy a recepciós csajjal beszélget. Lassú léptekkel közeledem felé, közben nem veszem le róla a szemem egy pillanatra sem. Igaz, csak oldalról látom, de ennyi nekem bőven elég. Hosszú barna haja pajkos tincsekben omlik rá meztelen vállára, a szája lassan mozog, a szeme barnán ragyog.

Menthetetlen vagyok.

Menthetetlenül odavagyok az előttem álló nőért.

– Szia!

Mellé lépek, közben végignézek rajta: vékony anyagú felső, amit olyan könnyű lenne széttépni rajta; combközépig érő fehér rövidnadrág, ami kiemeli formás lábait. Azokat a lábakat, amiket hamarosan a derekam körül akarok érezni. A seggéről már említést sem teszek, mert rögtön feláll a farkam.

– Szia! – köszön vissza határozottan.

A határozottsága mögött én pontosan látom a zavart. Azt, hogy mennyire próbál magabiztosnak tűnni. Valóban az. Akár a vihar, amit nem lehet megszelídíteni vagy befogni. Én mégis megpróbálom. Mert nem létezik nagyobb jutalom egy csendes vihar után.

– Hozzám jöttél?

Még közelebb lépek hozzá. Centiméterek választanak el attól, hogy hozzáérjek. Vajon meg tudom állni, hogy ne vonjam magamhoz és ne csókoljam meg? A feltett kérdésemre a válasz, ahogy belenézek csokoládébarna szemébe: igen. Mert a vihar közepén állva nem nyerhetek.

– Igen. Munkaügyben. Tudunk esetleg beszélni négyszemközt? – kérdezi tárgyilagosan.

Ó, bébi. Csak erre vágyom.

– Persze. Azt hiszem, ismered a járást. – Kinyújtom a karomat, ezzel jelezve, hogy kerüljön elém.

Felszegi az állát, majd lassú léptekkel elindul az irodám felé. Újra és újra végignézek rajta. Pontosan így élt az emlékeimben is. Egészségesen és elevenen. Ahogy belépünk, megáll egy helyben és felém fordul. Miért ilyen bánatosak azok a barna szemek? Valamikor ragyogtak, amikor rám néztek, de most olyan fénytelenek. Mintha valami sötét dolog felemésztené azt a fényt, amit úgy szeretek benne.

– Hallgatlak. – Bezárom magam mögött az ajtót és elé lépek.

Igyekszem a közelében lenni, de nem túl közel, csak annyira, hogy a testünk finoman egymásra tudjon hangolódni.

– Mielőtt belekezdenék, egyet szeretnék leszögezni. – Tesz egy lépést hátra. – Szeretném tartani a két lépés távolságot.

– Ez egy lépés volt – közlöm mosolyogva.

– Nem vagy vicces.

– Jogos. Nem vagyok egy poénkirály.

– Szóval azért jöttem, hogy... Szóval azt szeretném mondani, hogy elvállalom a munkát. Persze vannak feltételeim – emeli fel jelentőségteljesen az ujját.

A nők és azok a bizonyos feltételek, amik igazából leküzdésre váró akadályok. Az igazat megvallva nem is vártam mást. Túl könnyű dolgom lett volna, ha egyből a karomba omlik. Hiszen évekkel ezelőtt is keményen kellett küzdenem. Úgy látszik, van, ami nem változik. A vadász mindig vadász marad...

– Közé tartozik az egy lépés, bocsánat, két lépés távolság?

Résnyire húzza a szemét és halványan elmosolyodik.

– Készítünk egy szerződést, amelyben lefektetjük, miket várnak el a felek egymástól.

Én már régen túl vagyok ezen a napirendi ponton.

– Ez a szerződés nagyon jól hangzik.

– De most komolyan! Megtennéd, hogy nem vicceled el a dolgot?

– És te megtennéd, hogy lazítasz egy kicsit? Figyelj – lépek hozzá közelebb, mire automatikusan hátrálni kezd. Tipikus női reakció. Amikor a vágyott férfi közeledni próbál, hátrálni kezdenek. Ezt egészen addig csinálják, amíg valamilyen tárgynak vagy egy falnak nem ütköznek. Jelen esetben az irodám falának. – Neked pénzre van szükséged, igaz?

– Igaz – válaszolja duzzogva.

– Nagyszerű. Nekem pedig egy jó fotósra.

– Akkor ezt tisztáztuk is.

– A munka részét igen. Viszont az, hogy én még a fotózáson kívül mit szeretnék, az már más lapra tartozik.

– És mit szeretnél?

– Tudod te.

– Fogalmam sincs.

Hamis mosolyra húzódik a szám, majd szorosan hozzásimulok. Olyan törékeny és védtelen mellettem. Nem tudok másra koncentrálni, csak azokra az elnyíló ajkakra, amelyek szinte kínálják magukat soha nem szűnő mohóságomnak.

– Biztos, hogy hallani akarod? – Óvatosan végigsimítok az alsó ajkán.

Nem kebelezheted be, nem falhatod fel. Még nem.

– Igen.

– A bugyidba jutni.

– Az nem fog sikerülni – válaszolja magabiztosan.

Ugyan, kislány. Kit kábítasz?

– Mert nekem a munka az munka – folytatja, miközben elhúzza a fejét, már amennyire lehetséges, így érzékeny ujjbegyem nem érinti puha ajkát. – Ne próbálkozz nálam!

– Ilyet nem kérhetsz tőlem.

– De kérhetek. Máskülönben…

– Máskülönben? – Közelebb hajolok. – Máskülönben?

– Nem áll az üzlet.

Veszek egy mély levegőt, amit lassan az ajka közé fújok, amibe valósággal beleremeg.

És még csak az ajkaid közé fújtam...

Ellépek tőle, bár cseppet sincs ínyemre, mert olyan rohadt jó érzés a közelében lenni. Viszont most az a cél, hogy tényleg elvállalja a munkát. Lesz még időm elcsavarni a fejét, ebben biztos vagyok. És állni fog minden, aminek állnia kell.

– Elküldök neked e-mailben egy szerződéstervezetet. Amennyiben elfogadod, azt aláírva küldd vissza nekem, légy szíves – hadarja.

– Mindent elfogadok, amit adni tudsz. Az aláírt papírt viszont csak személyesen adom át.

– Jól van, legyen – egyezik bele. – Ha elfogadod, holnap kezdünk. Megbeszéljük, hogy mit szeretnél. Hol készítsünk fotót. Mi az, amit erősíteni szeretnél. Rendben van?

– Nagyon rendben – helyeselek bólogatva, mire elhúzza a száját és megcsóválja a fejét. – Ne izgulj, kislány! Hidd el, élvezni fogod a közös munkát.

Szelíd mosolyra húzódik a szája, majd elindul az ajtó felé, de mielőtt kilépne rajta, visszafordul.

– Remélem, holnapra összeszeded magad. Mert csak akkor fog menni a közös munka.

– Szerintem neked nem miattam kellene aggódni – kacsintok rá kedélyesen, mire felszegi az állát és kiviharzik az irodából.

Azonnal utána megyek és megállok az ajtóban. Ha visszafordul, nyertem. Ha nem, akkor sincs baj, csak akkor keményebb lesz az ütközet. Figyelem, hogyan távolodik egyre jobban. Mielőtt a pulthoz érne, visszafordul, de ahogy észreveszi, hogy őt nézem, azonnal előrefordul.

Megvagy, Rhea Archer. Megvagy.

Mielőtt visszamennék az irodába, látom, hogy Dylan ront be az ajtón. Azonnal észreveszi Rheát és megáll egy pillanatra előtte. Nézi egy ideig, majd Rhea kikerüli és távozik. Dylan tágra nyílt szemmel elindul felém, kezében egy hatalmas táskával. Tehát a reptérről egyenesen hozzám jött. Fantasztikus. Megfordulok és bemegyek az irodába. Leülök az asztalom mögé és várom, hogy mikor ront rám az öcsém a hülye kérdéseivel.

– Nathaniel, ki volt az a csaj? – kérdezi csodálkozva, miközben ledobja a fal mellé a kezében lévő táskát.

– Az a fotós csaj, akit ajánlottál.

– Na ne bassz fel. De hisz ő…

– Tudom, ne folytasd, nyugodj meg.

– Nagyobb szarban vagy, tesó, mint gondoltam. Ha én ezt tudom, hogy a fotós csaj…

– Nyugodj már meg! – Azonnal felpattanok, elé állok és mindkét kezemet a vállára teszem. – A legjobb dolog, ami történt velem, az ez a lány.

– Nathaniel, itt valami nem oké. Küldd el ezt a lányt, mert bajt fog okozni, hidd el nekem.

– Te hülye vagy? Nem fogom elküldeni, amikor újra felbukkant az életemben.

– Nathaniel, ő nem újra felbukkant, hanem ő…

– Fejezd be! – Erősen megszorítom a vállánál fogva. – Ne avatkozz bele az életembe, megértetted? Az, hogy visszatért hozzám, egyszerűen csodálatos. Nem veheted el tőlem ezt az esélyt. Senki sem veheti el. Mert Rhea Archer az enyém! Az enyém!

***

Tegnap nagy nehezen sikerült leszerelni az öcsémet. Esküszöm, egyszer az őrületbe kerget ezzel a sok baromsággal. Sokkal többel tartozom neki, mint azt ő gondolja. De mindegy, nem fogok hálálkodni, ha ő így áll hozzá. Fogalma sincs, mit tett. Fogalma sincs...

Jókedvűen kiszállok az autóból, és elindulok a terem felé. A nap ma szikrázóan süt, szinte égeti a bőrömet. Komolyan mondom, kár ilyenkor egy klimatizált helyiségben rohadni. Ki kellene találni hétvégére valami jó programot. Olyan régen voltam például nyaralni. Nyaralni… Idejét sem tudom, mikor engedtem el magam úgy igazán. Dylan tuti benne lenne, hogy kiruccanjunk valahova, de a jelenlegi túlféltő énjével nem bírok egy légtérben maradni. A másik pedig, hogy dolgom van. Egy dögös kis barnával, akit újra meg kell hódítanom.

Ahogy belépek a terembe, azonnal arcon csap a hűvös levegő. Szinte érzem, ahogy egy kövér izzadságcsepp végigfolyik az arcomon.

– Jó reggelt! – csicsergi Emily.

– Jó reggelt.

Azonnal bemegyek a pult mögé, és kiveszek a hűtőből valami hideg italt. Lecsavarom azt az idegesítő szopókás kupakot, és meghúzom a flakont, ami hangosan recseg-ropog az ujjaim alatt.

– Látom, szomjas voltál.

– Rohadtul. Dög meleg van kint – sóhajtom. – Gabi már korán reggel órát tart? – kérdezem szinte kiabálva, mert olyan hangos a zene, hogy alig hallom még a saját hangomat is.

– Igen. Már több mint fél órája edzenek a lányokkal. Ez a rúdtánc és aerobik nagyon jót tett a teremnek.

– De sajnos nem elég jót – teszem hozzá csalódottan.

Valóban több vendég jár, leginkább csajok. Ez persze nem baj, de jó lenne néhány férfi kuncsaft is.

– Baj van? – néz rám kérdőn, és megfogja a csuklómat.

– Semmi olyan, ami miatt neked aggódnod kellene. Most megyek. – Elhúzom a kezem, majd elindulok az irodám felé.

A zene továbbra is fülsiketítően hangos. Szólok Gabinak, hogy vegye halkabbra. Így nem lehet dolgozni. Értem én, hogy korán reggel van és magukhoz kell hogy térjenek, de azért nem kell kiszakadni a dobhártyánknak. Egy régi klasszikusra nyomják a csajok modern feldolgozásban. Ez a zene nem is olyan szar – jegyzem meg magamban. Ahogy a tomboló női tömeg felé közeledem, meglátom Rheát, ahogy mindent beleadva táncol Yazoo Don't Go című számára.

Bébi, döntsd el, mit akarsz,

és add nekem, amid van.

Béníts meg a szerelmeddel,

csukd be az ajtót, és zárd is be.

Hé, hívd az orvost! Az orvos túl későn jött.

Eljön a következő éjszaka, úgy érzem,

rendben vagyok.

Az irántad érzett szerelmem nem tud várni.

Nem tudok már leállni.

Hát nem tudod,

hogy már soha többé nem engedlek el?

Ne menj el!

Baszd ki! Ha így folytatja ez a nőszemély a seggriszálást, akkor hozzám is orvost kell hívni. Nem megyek közelebb hozzájuk, figyelem Rheát. Minden mozdulata heves és rohadtul izgató. A ráfeszülő fekete-rózsaszín tréningruha nem sokat bíz a képzeletre. Apró peckes mellei vadul pattognak, formás fenekén úgy feszül a vékony anyag, hogy a nyál összefut a számban, miközben őt nézem. Mikor behajol, és világbajnok segge felém mered, a farkam válaszul megugrik. Szívinfarktust fogok kapni, ha tovább nézem, de leginkább azért, ha nem vehetem kezelésbe én azokat a dombokat. Mennyi mindent lehetne kezdeni vele! A fenekével, a melleivel…

Megérkeztem a városból,

besétáltam az ajtón.

Megfordultam, amikor lábnyomok neszét hallottam a padlón.

Azt mondta, hogy ő egy gyilkos,

már tudom, hogy ez igaz.

Meghalok, amikor kisétálsz az ajtón.

Hé, bébi, rád vagyok állva.

Én is rád vagyok állva, kislány.

Csak ezt a rohadt állva szót át kellene valahogy tenni gyakorlatba. Karba tett kezekkel a falnak dőlök, megvárom, amíg véget ér a dal. Legalább a szemem elégüljön ki, ha a testem még egyelőre nem tud. Egyelőre!

Ahogy véget ér a dal, a csajok visítani kezdenek és örömükben ugrálni. Úgy viselkednek, akár az idióta picsák. Egyedül Rhea nem. Ő nem. Ő mindig is ilyen volt. Visszahúzódó, mégis határozott. Gyengéd, mégis kemény. Mintha két nő élne egy testben. Rhea pont ilyen. Mindig tudja, mikor melyik oldalát engedje előtérbe.

Felveszi a földön lévő törölközőt, megtörli izzadságtól nedves arcát, majd lefelé halad vékony nyakán, hogy megtörölhesse izzadt mellkasát is.

A farkam olyan szívesen csúszkálna azok között a mellek között…

Ahogy felém fordul, azonnal abbahagyja az előbbi mozdulatsort, és elindul felém. Sugárzik belőle a magabiztosság, ugyanakkor valami furcsa fény is megbújik a tekintete mögött, amit én félelemnek neveznék. Vajon mitől félsz, Rhea?

– Mióta nézelődsz?

– Egy ideje – válaszolom hanyagul, miközben ellököm magam a faltól, és elé lépek. – Nem szoktál ilyen korán edzeni.

– Gondoltam, kellemeset a hasznossal.

– Miért érzem azt, hogy kerülsz engem?

– Nem kerüllek, hiszen elvileg együtt fogunk dolgozni, nem igaz? Ja… – gondolkodást színlel, ami nagyon jól áll neki – és ez a te termed.

– Így van.

– Helyes. Ha nem gond, most megyek és lezuhanyzom, aztán úgy fél óra múlva beszéljük meg, hogy hogyan tovább.

– Rendben van.

– Akkor…

– Várni foglak.

– Szuper. – Sarkon fordul, majd sietős léptekkel bemegy az öltözőbe.

Mély levegőt veszek, próbálok nem gondolni arra, hogy pár méterre van tőlem teljesen meztelenül.

Nyugalom, Nathaniel. Ezt a játékot tiszta fejjel és hidegvérrel játsszák.

Bemegyek az irodába, és előkészítem a szerződést, amíg rá várok.

Jó fél óra múlva, épp amikor rendbe teszem a saját dolgaimat is, belibben az irodámba falat kis nadrágjában és trikójában. Finom illata van, ami azonnal körüllengi a szűk teret.

– Jázmin?

– Tessék?

– Jázminillatod van.

– Kertész vagy? – kérdezi felvont szemöldökkel.

– Nem vagyok. Csak jó az orrom. És nem utolsósorban én is szeretem ezt az illatot.

Pontosan ezt az illatot hiányolom évek óta.

– Akkor térjünk rá a szerződésre!

– Térjünk! Itt van. Kinyomtatva, aláírva. – Elé csúsztatom a papírt, mire az asztal mellé áll és magához veszi.

– Szuper. Gondolom, elolvastad.

– A pénz már a számládon van.

– Köszönöm. Ha neked megfelel, akkor már holnap elkezdenénk a munkát. Viszont hétvégén nem dolgozom, mert programom van.

– Nocsak. – Összefonom magam előtt mindkét karomat és hanyatt dobom magam a székben.

Vajon milyen programja lehet?

– Semmi különös, csak a barátaimmal leugrunk a tóhoz.

– Én is terveztem valamit a hétvégére. És én is valami igazán nedves dologra gondoltam. – Az utolsó mondatomra az arca enyhén elvörösödik. Hamis mosolyra húzódik a szám, örülök, hogy nem csak nekem vannak perverz gondolataim. – A víz miatt mondom – teszem hozzá, mire elhúzza a száját.

– Szeretsz játszani a nőkkel, igaz?

Megfogja az egyik szabadon lógó hajtincsét és tekergetni kezdi az ujja körül. A nők két dolog miatt játszanak a hajukkal. Vagy azért, mert zavarban vannak, vagy azért, mert csábítani akarnak. Jelen esetben nem tudom, hogy most melyik, de bízom a második lehetőségben.

– Azt hiszem, te gondoltál bele ebbe a mondatba többet.

– Én nem gondoltam semmit sem – válaszolja dacosan. – Mindegy, hagyjuk. Szóval holnap itt vagyok és készítek pár képet a teremről.

– Rendben. Valamint készítesz az edzésekről is.

– Igen – helyesel.

– Aztán készítesz rólam és Gabiról is. Úgy döntöttem, ő lesz a női arca ennek a reklámkampánynak. Rendkívüli testi adottságai vannak.

Erre a mondatomra felhúzza szépen ívelt szemöldökét. Lefogadom, most egy kérdés zakatol a fejében.

Szóval őt is megdugtad, igaz?

És ha őszinte választ akarnék adni neki, akkor azt mondanám, hogy: igen.

– Rendben van, akkor ez egy több képből álló portfólió lesz. Elkészítem a szükséges képeket, de ez több napot fog igénybe venni. Amikor kész vannak fotók, végzek rajtuk egy kis utómunkát. Ez annyit jelent, hogy egy kicsit feljavítom azokat, amelyek esetleg javításra szorulnak. Tehát ha minden jól megy… – gondolkodni kezd –, a hétvégét leszámítva, másfél-két héten belül készen lesznek a képek, amelyeket fel tudsz használni majd a reklámhoz. Megfelel így? – kérdezi tárgyilagosan.

– Tökéletesen. – Felállok a székből és elindulok felé. Most nem hátrál, végigköveti minden egyes mozdulatomat. – Köszönöm szépen, hogy segítesz nekem.

– Szívesen.

– Viszont lenne egy kérdésem.

– Igen?

– Ha már most ennyire zavarban vagy tőlem, mi fog történni akkor, ha félmeztelenül állok majd előtted?

– Mi történne? Semmi – válaszolja kacagva. – Láttam már félmeztelen férfi testet.

Egy gyors mozdulattal leveszem a pólómat és a földre dobom. Észreveszem, hogy nagyot nyel, miközben a tekintete a felsőtestemet pásztázza.

– Tisztességtelenül játszol.

– Tudom. De ebben a játékban minden megengedett.

– Tévedsz.

– Nem, te tévedsz. – A két válla mellett a falnak támaszkodom és közelebb lépek hozzá. Olyan rohadt közel vagyunk egymáshoz. Centiméterek… – Olyan dolog ellen küzdesz, ami ellen felesleges, mert úgyis az enyém leszel.

– Nathaniel…

Ahogy kiejti a nevem, felpezsdül a vérem. Végigsimítok bársonyos arcán, mire lecsukja a szemét. A száját nézem. Amit annyira meg akarok kóstolni. Annyira akarom, hogy újra érezzek. Mennyivel több vagyok vele...

Miért vagy még rám ennyi idő után is ilyen hatással?

Elhúzódom tőle, úgy zihálunk, mint aki lefutotta a maratont. Ki kell várnom. Ki kell tartanom. Mert édes lesz a jutalom. Őt nem lehet csak úgy lerohanni, mert annak következményei lesznek. Valószínűleg egy súlyos pofon. Én viszont nem ütéseket akarok, hanem csókokat.

Kinyitja a szemét, a tekintete azonnal az enyémnek ütközik. Nézzük egymást egy ideig. Mintha ez a pillanat egy örökkévalóság lenne. Soha nem ér véget. Soha nem szűnik meg létezni.

– Holnap találkozunk – hadarja zavartan, majd kirohan az irodából.

Akár a kámfor. Elillan...

– Holnap, Rhea Archer...

Rhea

Én akartam lenni az első, aki megérkezik. Bevallom őszintén, az éjszaka nem sokat aludtam. Hogy ennek mi vagy ki volt az oka, az szerintem egyértelmű. Természetesen próbálok munkaként gondolni erre az egészre, de nem könnyű, ha egy olyan férfi akarja elcsavarni a fejedet, mint Nathaniel. Sok mindent lehet rá mondani. Nagyképű, seggfej, dögös és akaratos. De ugyanakkor őszinte is. Hiszen nyíltan a szemembe mondja, mit akar. Engem. Viszont egy dologban biztos vagyok. Nem állok készen kapcsolatra. Túl sok mindent hagytam magam mögött. Egy egész életet…

Több mint egy év kellett ahhoz, hogy el tudjam fogadni az új életemet, hogy barátokat szerezzek. Kialakult egy könnyű és biztonságos élet, amit nem vagyok hajlandó és nem is tudok megváltoztatni. Egyszerűen csak... elfogadom.

– Jó reggelt! – köszön rám a pultban álló csaj.

– Szia!

– Edzés?

– Nem. Jelenleg munkaügyben vagyok itt.

– Munka? – kérdezi riadtan.

– Ja, én fogom elkészíteni a fotókat a teremről.

– Basszus – kap hirtelen a szívéhez. – Azt hittem, a helyemre keresnek valakit.

– Szeretsz itt dolgozni, igaz? – kérdezem.

– Jó reggelt, hölgyeim! – bukkan elő Nathaniel a semmiből, mielőtt a lány válaszolni tudott volna.

Nos... ennyit arról, hogy majd nyugodtan előkészülök a munkához. Egy pillanatra még a pultos csajra nézek, akinek, azt hiszem, lassan nyálkendőt kell adjak. Már értem, miért szeret annyira itt dolgozni. Nem a munkáját szereti, hanem a titokzatos és pimasz főnökét.

– Jó reggelt – köszönök vissza szenvtelenül, majd felveszem a mellettem lévő táskát a földről.

– Korán érkeztél.

– Igen, mert szerettem volna nyugodtan előkészülni.

– Egy kávét előtte? – kérdezi kedvesen, miközben végignéz rajtam.

Kedveskedik, közben pedig szemmel megkefél. Pofátlan alak.

– Nem kérek, köszönöm, inkább bemennék a terembe, és előkészíteném a dolgokat a fotózásra.

– Ahogy akarod. Emily!

– Igen?

A pultban álló csaj szinte issza minden szavát a mellettem álló félistennek. Mert Nathaniel az. És ő ezt pontosan tudja.

– Készíts nekem egy kávét, ahogy szeretem.

Ahogy szeretem...

– Azonnal.

A kis Emily sietősen pakolászni kezd a pultban. Pillanatokon belül frissen őrölt kávéillat terjeng a levegőben, amitől összefut a nyál a számban. Vagy inkább attól, ahogy a pulton támaszkodó férfit bámulom? Hosszú és erős lábak, vastag karok, amelyeken különféle tetoválások vannak. Éles arccsont, eltökélt és szenvedélyes tekintet. Nathaniel Isten tökéletes teremtménye, komolyan mondom.

– Köszönöm – felveszi a csészét és iszik egy kortyot.

Ahogy a szája a porcelánhoz simul, magamban felnyögök. Uramisten…

– Ha elkávézgattál, akkor esetleg beengedhetnél. Ugyanis útban vagy és nem tudok bemenni tőled.

– Minden reggel ilyen paprikás hangulatban vagy? – kérdezi mosolyogva, ahogy teljesen felém fordul.

Bár ne tenné! Bár ne nézne így rám! Hogy a fenébe fogom így fotózni?

– Nem, csak nehéz a cuccom, az időm pedig kevés. Mint mondtam, hétvégén nem érek rá.

– Emlékszem rá, ne izgulj – vág közbe határozottan. – Ha nem gond, megiszom az utolsó korty kávét és indulhatunk.

– Rendben – válaszolom dacosan.

Még egyszer végignézem, ahogy szinte smárol azzal a kibaszott csészével a kezében. Miért ilyen izgató minden, amit csinál? Talán azért, mert már nagyon régóta nem voltam férfival? Számomra még az is izgató, ha levegőt vesz.

– Megvagyok. Ezt add ide. – A kezemben lévő táskáért nyúl.

– Nem kell.

– Ne ellenkezz! – Kirántja a táskát a kezemből.

– Vigyázz rá, kérlek, mert drága holmik vannak benne.

– Tudod… – lép közelebb. Már megint. És tudja. Tudja, hogy ha így kering körülöttem, egyszerűen elgyengülök. Mintha egy kis hal lennék, amely úszik és úszik az árral szemben, de nincs esélye, mert jön az éhes cápa és felfalja. – Én mindig vigyázok a drága dolgokra – teszi hozzá.

– Ennek örülök. Akkor gyere és hozd a drága dolgaimat. – Kikerülöm, majd katonásan bemasírozok a terembe. – Hol akarod csinálni? – kérdezem, ahogy újra felé fordulok.

– Rád bízom, te vagy a fotós.

– Okéééé – válaszolom elnyújtva, majd körbenézek a teremben.

Hátul a sarokban az a tükrös rész jónak ígérkezik. Ott van egy fekvenyomópad és mellette egy bokszzsák is. Ott szerintem nagyon dögös képeket tudnánk készíteni.

– Nos? – lép mögém.

Érzem, ahogy a hátamnak feszül a kemény mellkasa.

Ne fordulj meg!

– Ott jó lesz.

Elindulok előre, mit sem törődve azzal, hogy Nathaniel a nyomomban van. Ahogy a pad felé haladok, végig magamat és őt nézem a tükörben. Ez a pasi hatalmas. És nagyon szexi. Ahogy néz, azok a szemek képesek meztelenre vetkőztetni. Ebben a pillanatban annak is érzem magam. Erőt veszek magamon, elszakítom róla a tekintetemet. A munkára kell koncentrálnom, semmi másra. Minél hamarabb végzek, annál hamarabb szabadulok. Mély levegőt veszek. Igen, érzem, hogy újra ,,ruhában" vagyok. Megállok, megnézek minden apró részletet.

– Itt tökéletes lesz – közlöm határozottan. – Jók a fények. A háttér is nagyon jó. Vissza kell adnia, amivel foglalkozol, illetve azt, amit te vagy.

– Nekem megfelel. – Leteszi a kezében lévő táskát, majd felém fordul. – Azt hiszem, ezt élvezni fogod – vigyorog önelégülten, majd leveszi a trikóját, ami eddig sejtelmesen takarta dagadó izmait.

Atyaég! Mennyi minőségi izomköteg!

Tisztességtelenül játszol, Roark.

– Azért ne legyél ennyire elájulva magadtól! Különben sem jönnek be a tetkós pasik – közlöm flegmán, mint akit cseppet sem érdekel ennek az alfa-hímnek a tökéletesen kidolgozott teste.

Nincsen rajta semmi felesleg, igazi kidolgozott izmok, nulla doppinggal. Tudom, hogy kemény munka elérni erre a szintre. El kell vonatkoztatnom ettől a félistentől, és a munkámra koncentrálni, ami, valljuk be, nem könnyű, ha ilyen bugyiolvasztós szempár lesi minden mozdulatodat. Olyan nézéssel, hogy leolvad rólam a ruha, de leginkább a rongyosra ázott bugyim. Mély levegőt veszek. Csak munka, csak munka – mantrázom.

– Az minden csajnak bejön – mondja, és megmozgatja a mellizmait, amiken óriási farkast ábrázoló tetkó díszeleg. Farkas… Találó. Nathaniel Roark kifejezetten az a magányos farkas típus. Nem állapodik meg, nem udvarol, egyszerűen csak elvesz. Igazi ragadozó, aki olyan védtelen kis bárányokat zabál fel, mint én.

– Nekem nem! Úgy nézel ki, mint egy térkép.

– Igazán? – Az ujjait összekulcsolja a tarkója mögött és megfeszíti erőtől dagadó bicepszét – Azt hiszem, szívesen tanulmányoznád közelebbről is a térképemet – közli hanyagul.

– Ne álmodozz! Ez csak meló, nagyfiú. – Lehajolok és előveszem a táskámból a gépemet.

– Ha ez téged megnyugtat.

– Állj be oda, kérlek. A tükör elé. Az ujjaidat újra kulcsold össze a tarkód mögött és feszítsd meg az izmaidat.

– Így?

Az arcán átvillan az a bizonyos diadalittas mosoly, mint akinek nyert ügye van. Valóban nyert volna? Ha azt nézem, hogy itt csorgatom a nyálam, akkor igen.

Nyertél, Nathaniel Roark! Sült bárány leszek, mire végzünk. Jó étvágyat!

Az arcom elé emelem a gépet és végre dolgozni kezdek. Dolgozni? Azt hiszem, sok nő szeretne most a helyemben lenni, és ezt a munkát végezni. Nathaniel izmai úgy feszülnek, hogy kedvem lenne végignyalni őket.

Mi? – Gondolatban felképelem magam. – Nem nyalakodunk. Dolgozunk!

Sorra készítem a képeket Nathaniel szoborszerű testéről, egy-egy mozdulatnál nagyot kell nyelnem. Hiába taszít ez a típus, ugyanis soha nem jöttek be a gyúrós pasik, akik ész helyett csak a testüket edzik, de Nathaniel minden képzeletet felülmúl.

Bejön nekem!

Azt hiszem, ő a tökéletes pasi keveréke. Árad belőle a dominancia, a férfiasság, a szexualitás. A pasi szemmel kefél, ha arról van szó. Csoda, hogy nem nyögtem még fel! Vicces, helyes, izmos… Rhea! Gondolatban pofon vágom magam megint vagy ötször. Ezek a pasik mind beképzelt tuskók, akik azt hiszik, bármelyik nőt megdughatják.

Engem is, ha hagynám...

Nézem tökéletesre edzett testét, bár egy testépítőtől nem is várnék mást. Na de ennyire tökéletes? Kemény izomkötegek sora, nyolc kocka a hasán, ami széles V vonalban találkozik keskeny derekánál. Kemény mellizmok, erőtől dagadó bicepsz, amelyeken különböző tetoválások díszelegnek. Hosszú és erős lábai vannak, amelyeket nem felejtett el megedzeni, mint a legtöbb gyurmakirály. Persze nem tudom nem észrevenni a mellkasán lévő sebet. Isteni testén csak ennyi hibát találok. Vajon mi történt vele? Miközben készítem a fotókat róla, diszkréten feltérképezem minden testrészét. De igazán csak most tűnik fel a nyakában lógó dögcédula. Katona volt? Vagy csak brahiból hordja?

– Levegőt is veszel? – kérdezi kacéran.

Hófehér fogai vakítóan csillannak meg keskeny ajkai között. Vajon mi mindent tudnak azok az ajkak?

– Képzeld, veszek. Nem vagy akkora szám, mint hiszed. Ja, és ne nevezz kislánynak!

– Azt majd meglátjuk – kacsint rám pajkosan. –Mellesleg fogalmad sincs, mekkora vagyok – pózol tovább a gépem előtt, ami szinte szilánkosra törik a kezeim között, annyira szorítom.

Micsoda? Most a farokméretére gondol vagy mi? Jézusom! Csak egy dolog lebeg a szemem előtt. Farok! Tuti nagy van neki. Erős, hosszú és vastag…

– Nem izgat, és nem is tartozik rám – motyogom, miközben tovább készítem a képeket.

Ne érdekeljen semmi se vele kapcsolatban! Ha nem kérdezel, nem lesz baj. Pedig rohadt kíváncsi vagyok. Rá. A sebre. A láncra. A titkaira. A farkára is, hogy az isten verje meg!

– Dehogynem. Tudom, mire gondolsz.

– Jé, egy gondolatolvasóval van dolgom? Gömböd is van meg minden? – Magam mellé eresztem a gépet, és farkasszemet nézek acélkék szemével.

Titkai… azok a szemek sokat rejtegetnek.

– Nem vagyok, csak ismerem a nőket. Tudom, mit vagyok képes kiváltani belőlük. Többször haraptál a szádba, mint ahány képet készítettél.

– Ne bámulj, és ne elemezgess! Dolgozzunk, semmi kedvem veled vitatkozni. És tévedsz, ha azt hiszed, ismersz. Nem ismersz, ahogy én sem téged.

– Bizonygasd csak – mondja nevetve és igazgatni kezdi a nadrágját, amit lejjebb tol magán, mint amit az illem megkíván. Mondjuk, én kívánnám...

– Mi a fenét csinálsz? – csattanok fel erélyesen.

Persze nem tudom nem észrevenni a hasa alatti részt, ami… Jézusom... meztelen. Pucér. Szőrtelen.

– Megigazítom a nadrágomat – válaszolja közömbösen.

– Azért a farkad ki ne pottyanjon már – robban ki belőlem.

– Szeretnéd, hogy máshova pottyanjon?

– Nem! – Az arcom elé emelem a gépet, hogy ne lássa, milyen vörös a fejem.

Mindjárt öngyulladásom lesz.

– Csak kérned kell, és megkapod – pózol tovább és feszít előttem.

Ekkora önimádó seggfejjel még sohasem találkoztam!

– Arra várhatsz! Soha nem kezdenék veled – pufogom, és további fotókat készítek erről a tökéletes férfiról, akinek akkora arca van, hogy kész csoda, ha befér a gigajárgányába.

– Emlékezz, mit mondtam! Kérni fogod!