A holló

Prológus

A karácsony a kedvenc ünnepem. És nemcsak azért, mert csillogó díszbe borul minden, vagy mert a fa alatt ajándék vár minket, hanem azért is, mert együtt van az egész család.

Papi és mami is el szokott jönni hozzánk. Vagyis… mi megyünk el értük. Emlékszem, tavaly azt mondták, nem jönnek, mert ők már túl öregek. Fárasztó nekik az út. Sírtam. Nagyon. Felhívtuk őket telefonon. Ahogy a mami és a papi meghallotta a sírásomat, azonnal meggondolták magukat, és eljöttek. Mert számomra velük együtt teljes a karácsony. Anya, apa, Valentina, papi, mami és persze én. A mami mindig hoz magával egy hatalmas Kijevi tortát. Az ő tortája a legkrémesebb és legfinomabb a világon. A papi pedig, láttam már, ahogy becsempészi a fa alá az ajándékokat. Azt mondja, hogy Fagyapó és Hóleányka hozzájuk dobják be a nekünk szánt ajándékot, ők pedig elhozzák nekünk. Mert bizony Fagyapó nagyon messziről jön gyönyörűszép hófehér lovával, Trojkával.

Este, ahogy befejezzük a vacsorát, én és a húgom befekszünk a fa alá, és várunk. A szüleink azt mondják, hogy Fagyapó és Hóleányka nem fognak jönni, ha mi ott vagyunk. Pedig mi nagyon szeretnénk látni őket. Fagyapónak világoskék ruhája van, hosszú, fehér göndör szakálla, hatalmas puttonya, abban hozza nekünk és persze más gyerekeknek az ajándékokat. Hóleánykának szintén gyönyörű szép kék ruhája van, ami úgy csillog, mintha arany lenne rajta. Hosszú szőke haja van és meseszép arca. Akár egy porcelánbaba. Minden kislány rá akar hasonlítani, leginkább karácsony idején.

– Снегурочка![1] Gyere be, mert hamarosan indulunk! – Anya kiabál ki az ajtón. Tovább szökdelek a süppedős hóban. Szeretem a frissen hullott havat, szeretem, ahogy ropog a talpam alatt. Imádom a hatalmas és csillogó hópelyheket. De leginkább hóembert szeretek építeni a húgommal. A tél gyönyörű. Hideg, de gyönyörű. A világ fehérbe borul és csillog a szikrázó napsütésben.

– Снегурочка! – Hallom ismét anya kiabálását, mire nevetve felé fordulok. – A papi és a mami már vár minket. Ugye nem akarunk elkésni?

– Nem! – Hangosan nevetve futok anya felé. Lehajol, és kitárja a karját, így szó szerint az ölelésébe szaladok. Szorosan magához ölel, és megpuszilja a jéghideg arcomat.

– Egy forró csoki indulás előtt?

– Jöhet.

Anya elmosolyodik, majd feláll a karjában velem és bemegyünk a házba.

– Miléna! Hova tettem a sapkámat? – Kérdezi apa, közben körbefordul.

– A fogason van a sálad alatt.

– Anyuci, anyuci! Hol van a kék színű manó sapkám? – Kiabálja Valentina hangosan.

– A kis komód tetején a táskám mellett.

Anyától bármit kérdezhetünk, ő mindenre tudja a választ. Letesz, majd leveszi rólam a kabátot, a sapkát, végül a sálat.

– Ki kér egy finom forró csokit indulás előtt?

– Én…én… – Valentina sikoltozva beszalad a konyhába.

– Én is beszállok. – Apa átölel minket jó szorosan. – De hideg valakinek az arca. – Rám néz. – Csak nem hópelyheket kergettél?

– Azokat nem is lehet megfogni, mert elolvadnak a kezedben! – Vág közbe durcásan Valentina.

– De! El lehet kapni őket. És ha kesztyű van a kezeden, akkor nem olvadnak el azonnal.

– Nem veszekedünk, lányok! – Anya megrovón ránk néz. – A szeretet ünnepén főleg nem. A rossz gyerekek bizony nem kapnak ajándékot. Trojka paci messzire elkerüli a házunkat.

– De mi jók voltunk, igaz, anya? – Izgatottan teszem fel a kérdést, amire úgyis tudom a választ. Jók voltunk.

– Jók, bizony. Viszont most… – anya letesz a földre. – elkészítem a forró csokit, aztán indulunk a mamiért és a papiért.

Miután anya elkészítette az incsi-fincsi forró csokit, és mindenki megitta, beültünk az autóba, és elindultunk. Útközben a húgommal, Valentinával azon tanakodtunk, hogy az idén vajon milyen ajándékot fogunk kapni. Valentina nagyon szereti a babákat. Rengeteg van neki. Én a dinókat szeretem. Az első dinóm olyan picike volt, hogy elfért a tenyeremben. Aztán mindig, mindig nagyobb lett.

Megkérdeztem anyát és apát, hogy mikor nézhetem meg a filmet. A Jurrassicosat, amiben benne vannak a kedvenc dinóim. Hosszúnyakú, az ő nevét mindig elfelejtem, Blue, ő raptor, erős T-Rex és a fehér dinó, ő a kedvencem, az Indominus Rex. Mert tudom, hogy van a dinókról olyan film, amit a felnőttek szeretnek. Anya a fal mellé állított, ahol minden évben be szoktuk jelölni, hogy mennyit nőttünk. Elővette a dinós matricás füzetemet, kivette belőle az egyik kedvenc dinómat, majd jó magasra felragasztotta, és azt mondta: amikor a fejed búbja eléri a dinót, akkor megnézheted te is a filmet. Csalódottan néztem fel, mert bizony addig még nagyon sokat kell nőnöm. De anya megígérte, ha felnövök, megnézhetem a dinós filmeket.

A rádióban karácsonyi dalok szólnak, Valentina hangosan énekel anyával együtt, apa és én kifelé bámulunk az ablakon. Ahogy előre fordulok meglátok egy hatalmas kamiont felénk közeledni. Az út nagyon csúszós, a hó megállás nélkül szakad.

– Drágám lassíts! – Apa megszorítja anya kezét.

– Jól van, nyugodj meg, nem megyünk gyorsan – válaszolja anya, közben olyan erősen markolja a kormányt, hogy fehérek lesznek az ujjai. A karácsonyi zene hangosan szól, Valentina folyamatosan énekel, a kamion pedig egyre közelebb és közelebb kerül hozzánk. A következő pillanatban éktelen sikoltás, ami nem tudom, hogy az anyáé vagy az enyém. Anya elrántja a kormányt, és az utolsó, amit látok, a feneketlen sötétség, és az utolsó, amit hallok, egy hangos csattanás és vérfagyasztó sikoly…

Még mindig hallom a karácsonyi dalt.

És még mindig minden sötét.

Éles fájdalom hasít a fejembe, a szememet nem bírom kinyitni. Minden végtagom ernyedten pihen a testem mellett. Nem tudom, hol vagyok. Érzéketlenné váltam. Próbálok koncentrálni a karácsonyi dalra, de megzavar valami tompa pittyegés. Megpróbálok nyelni, de nem tudok, valamit érzek a torkomban. Mintha meg akarnék fulladni. Az ujjam talán megmozdul, ami valami puhán pihen. Dünnyögni kezdek, ami erős fájdalommal jár a torkomban. A levegőt zihálva veszem, majd valaki megérinti a kezemet és finoman megszorítja.

– Anya… – próbálok koncentrálni, felülkerekedni a gyengeségen, de nem tudok. A testem nem engedelmeskedik.

– Nyugodj meg! – Egy nagyon mély férfihangot hallok. Ez nem apa hangja. Az övé olyan… megnyugtató. De ez… ettől félek… – Minden rendben lesz, most már biztonságban vagy.

Érzem, hogy megmozdul a szemhéjam. Látni akarom a bácsit, akinek a hangját hallom. Tudni akarom, hol van anya. Apa és a húgom, Valentina. Nem akarok most már karácsonyi zenét hallgatni. Soha többé nem akarok… Hirtelen erős fény támad, ahogy megpróbálom kinyitni a szememet. Egy sötét alak rajzolódik ki. Az arcát nem látom, de tudom, hogy itt van mellettem. Érzem, hogy erősen megszorítja a kezemet.

– Erős vagy!

– Anya… – megpróbálom kimondani ezt a szót, de talán csak a fejemben sikerül, mert a szám nem engedelmeskedik. A torkomra forr, a semmibe vész…

– Pihenned kell! Ha felépülsz, magammal viszlek.

Nem tudom, ki ez a bácsi. Azt sem tudom hova akar vinni. A szemem lecsukódik. Próbálom rávenni, hogy kinyíljon. Nagy nehezen, de még egyszer sikerül. A kép ezúttal tisztább és élesebb lesz. Aki mellettem van, nem az apukám. Egy idegen ember fekete ruhában, fekete szemekkel. Félek tőle. Felém nyúl. Becsukom a szemem, és összeszorítom a szemhéjam. Nem létezik. Ez biztos, hogy csak egy rossz álom, amiből nemsokára felébredek. Érzem, hogy végigsimít az arcomon. Az érintése hideg és érdes.

– Pihenj csak! Nem lesz baj.

Az utolsó, amit magam előtt látok, a gonosz tekintetű bácsi arca, és az utolsó, amit hallok, mielőtt ismét magával ragad a sötétség, ugyanaz a karácsonyi dal, ami magával ragadta a szüleimet és a húgomat.

[1] Hóleányka