A királynő beleolvasó

Serena

Órák óta nagy a sürgés-forgás. Egyre több fegyveres férfi lepi el a házat. Az első és hátsó kijáratot, minden ablak előtt elsétál egy számomra ismeretlen férfi gépfegyverrel a kezében. Louis csak néha bukkan fel, de az arca nem ad nyugalomra okot. Próbáltam faggatni, de azt mondta, majd Alexander beavat.

Egy biztos: nagyon fontos embereket várhat a férjem, ha képes beengedni őket a házába. Hiába faggattam, annyit mondott, hogy nyugodjak meg, majd ő mindent elrendez. Tudom, hogy részben miattam csinálja. A biztonságomért. Azonban képben akarok lenni én is. Tudni akarom, kik ezek az emberek. Maffiózók, akik a rossz oldalon állnak, mégis befolyásosabbak, mint bármelyik nagyhatalmú ember. Tudom, hogy ez a találkozó fontos, ahogy azt is tudom, a családok közötti viszony napirendi pont lesz. A rablások, a gyilkosságok, az ellenem irányuló merénylet. Alexander tudja, hogy a három családfő közül az egyik ellene dolgozik, azonban ő mégis képes a házába engedni őket. Mindig azt mondja: Az ellenséged olyan, akár a szerelmed. A kebledre kell ölelned. Én nem értek egyet ezzel, de a férjem mindig tudja, mit miért tesz. Nem kételkedem benne és a döntéseiben.

Hogy oldjam a levegőben terjengő feszültséget, Luciával mindent megtettünk azért, hogy a találkozó tökéletes legyen. Készítettünk friss süteményeket, elmentünk a boltba, hogy feltöltsük az italkészletet. Természetesen a legdrágább Bourbonokat vásároltam meg, sőt, még egy új pohárkészletet is.

Épp az utolsó simításokat végzem Alexander irodájában, amikor váratlanul megjelenik.

– Mit csinálsz? – kérdezi már-már számonkérően, mire összerezzenek.

– Én csak… készítettem be egy kis harapnivalót.

– Ez nem babazsúr! Vidd ki!

– De…

– Azt mondtam, vidd ki!

– Ahogy akarod. – Csalódottan magamhoz veszem a két tálcát, és elindulok az ajtó felé, azonban nem tudok kimenni, mert a férjem az utamat állja. – Megtennéd, hogy arrébb állsz?

– Most haragszol rám.

– Nem.

– Nem? Szóval nem bírnád ledugni a torkomon az egyik tálca süteményt?

– Én csak jót akartam. [AD1]

– Ezek az emberek nem jók. Tudod, kik ők? Az alvilág vezérei. Nem csak én állok a hierarchia csúcsán, Serena. Távol kell maradnod tőlük!

– Értem. Akkor ezt kiviszem. De gondolom, a drága whisky jöhet?

– Az igen. Meg a szivar – teszi hozzá határozottan.

– Alkoholgőz és füst.

– Menj, hamarosan itt vannak. Lucia majd beengedi őket.

– Rendben.

Alexander félreáll, hogy kimehessek. Tisztában voltam vele, hogy gengszterek jönnek, akik nem esznek süteményt, mert még a végén halandó embereknek tűnnének.

A férjem viszont téved, ha azt hiszi, félreállok. Látni akarom őket. A szemükbe nézni. Hiszen én vagyok a consigliere. Nem fogok elbújni a szobámban, arra várva, hogy a férjem beavasson. A tiszteletet ki kell vívni. És ha látják, hogy nem félek, hogy nem csak egy szolga vagyok, ahogy sok nő az ő világukban, talán kevesebb bátorságuk lesz rám támadni. Alexandernek igaza van: ez nem olyan találkozó. Hogyan is találhattam ki ekkora hülyeséget? Sütemény meg hasonló baromságok? Meg kell szoknom, hogy ez egy teljesen más világ, mint amiben eddig éltem. Alkalmazkodnom kell, a Vezér feleségeként be kell olvadnom.

Tudom, ebben a világban a nőknek nincs szavazati joguk. Nálunk másképp van. Alexander nem tart mellettem olcsó kurvákat, nem kezel úgy, akár egy rabszolgát, és ami a legfontosabb, nem zár be. Megbízik bennem, hiszen bizonyítottam már neki, de többet akarok. Azt akarom, hogy lássa, sokkal több vagyok, mint egy feleség. Mint egy gyenge nő.

Lázasan készülődni kezdek, még ha nekem nincs is meghívóm erre a találkozóra. Ha azt vesszük, a ház úrnőjeként és a Vezér feleségeként nincs is szükségem rá.

Egy fekete, térdig érő ceruzaruhára esik a választásom. Elegáns, de nem hivatalos. Megigazítom a sminkemet, a hajamat kifésülöm, majd a tarkómon laza kontyba rendezem.

Mikor elkészülök, visszamegyek a konyhába, ahol Lucia lázasan készíti össze az italokat.

– Hogy állunk? – kérdezem érdeklődve.

– Azonnal kész vagyok, asszonyom.

– Helyes. Itt vannak már?

– Igen, asszonyom.

– Akkor ezt beviszem nekik.

– Ahogy óhajtja.

Magamhoz veszem a fényes tálcát, majd magabiztos léptekkel elindulok Alexander dolgozószobája felé. A magabiztosság azonban egy gyenge álca, ami lehet, hogy darabokra törik abban a pillanatban, ahogy belépek a bűnözőkkel teli helyiségbe.

Megállok az ajtó előtt, veszek egy mély levegőt, majd belépek a sűrű füstbe borult szobába. Egy pillanatra megállok, végignézek az előttem lévő férfiakon. Alexander a hatalmas székében ül, előtte még három férfi, mögöttük két-két testőr. Mindegyik veszélyesnek látszik, számomra mégis úgy tűnik, hogy ezek az emberek eltörpülnek Alexander mellett.

Ahogy belépek, minden szem rám szegeződik.

– Ejha! – dünnyögi az egyik férfi az orra alatt, miközben leteszem a kezemben lévő tálcát.

Alexander arca azonnal eltorzul, látom rajta, hogy legszívesebben golyót eresztene az előttem álló fekete ruhás férfi fejébe.

– Uraim! – Tisztelettudóan feléjük biccentek, mintha valóban tisztelni kellene őket.

Gyilkosok.

Ezek az emberek nem érdemelnék meg, hogy kiszolgáljam őket. Még azt sem, hogy egy levegőt szívjak velük, de a férjem miatt megteszem.

Először Alexander elé teszek egy pohár italt, majd sorban a másik három férfi elé. Szinte kézzel tapintható a szobát uraló gonoszság. Sötéten villanó szemek, amik engem fürkésznek. Úgy érzem, egy védtelen bárány vagyok az éhes farkasok között.

– Nem semmi felszolgálás – füttyent az egyik testőr, mire Alexander megfeszül a székében, majd egy mély levegővétel után feláll.

– Tetszik? – kérdezi olyan mély hangon, hogy a hideg végigfut a gerincemen. Ismerem azt a hangot…

– Ne haragudjon, Mr. Salvatore. Romero még…

– Kérdeztem valamit! – Alexander elindul felém, közben azt a fickót nézi, aki az életével játszik ebben a pillanatban.

– Én csak megjegyeztem, micsoda felszolgálás – vágja vissza, közben szemtelenül ismét végignéz rajtam.

Alexander elé lép, megfogja a zakójánál fogva, majd az asztalra vágja. Mindenki felmordul, de nem mozdulnak.

– Várjatok! – dörren az egyik férfi hangja. – Mr. Salvatore. A felesége…

– Azt nézed, ami az enyém! – Alexander nem törődik az őt fegyelmező férfival, aki úgy néz végig rajtam, hogy talán itt helyben fejbe tudna lőni.

– Uram, én…

– Mr. Salvatore! Romero még új, nem tudta, hogy a bájos hölgy a kedves felesége – vág közbe az egyik idős férfi, akinek az arckifejezése aggodalomra ad okot. Ha a férjem nem nyugszik le, itt perceken belül vér fog folyni.

– Akkor most megtudja, mi jár annak, aki a házamban nézelődik.

Alexander felkapja az asztalán lévő tollat, majd a tiszteletlen férfi szemébe döfi, aki úgy felordít, hogy majdnem összeesek a hangtól, a látványtól, a vértől, mely kifolyik a szeméből, egyenesen a finom lakkozású asztalra. Elgyengülök, forogni kezd velem a világ, a levegő fojtogatóvá válik.

– Legközelebb jól gondold meg, kit bámulsz, kutya! – Kihúzza a szeméből kiálló tollat, mire a férfi újra felordít. Alexander arca kemény és rideg. A keze véres. Ebben a pillanatban belém hasít a fájdalmas felismerés.

Ez is ő.

Egy szörnyeteg.

Aki finom szavak és drága öltönyök mögé bújik.

– Ez szükségtelen volt – csattan fel a harmadik férfi, gyanítom, az ő embere volt.

– Szükségtelen? – kérdezi Alexander számonkérően. – Az én házamban vannak, amit nem tisztelnek. És nem tisztelik a feleségemet.

– Nem erről van szó! – Sértetten felcsattan. – De ő csak egy asszony. Egy igen szemrevaló asszony. A szabályok…

– Nem érdekelnek a szabályok!

– Ezek a szabályok védenek meg minket.

– A saját szabályaimat én hozom a szervezetben és én hozom a házamban is! Ha bárki még egyszer úgy néz a feleségemre, ahogy a kezem alatt vonyító kutya – sötéten villan a férjem tekintete, miközben végigmutat az előtte lévő férfiakon –, vagy lopni mer tőlem, támadást intézni…

– Ugye tudja, hogy ez fenyegetés? – vág közbe a legidősebb, majd hirtelen feláll a székből, hogy farkasszemet nézhessen az alvilág talán legkegyetlenebb emberével. A férjemmel. – Ez hadüzenet.

– Befejezem! ...akkor fejek fognak hullni.

– Egy asszony miatt? – Gúnyosan felnevet az öreg, majd lopva rám pillant. Mintha a puszta tekintetével ölni tudna.

– Akár egy asszony miatt. Mert ez a nő az enyém.

– Ez az utolsó szava, Salvatore?

– Ez. Több emberem van, mint a kibaszott elnöknek. Annyi emberüket ölöm meg, hogy végül nem mernek majd megtámadni. Javaslom, mindenki dolgozzon a saját területén, akkor nem lesz baj. És most, viszontlátásra, uraim! – Belemarkol az asztalon fekvő férfi ruhájába, aki talán már nem is él, majd az egyik testőr felé hajítja, aki azonnal elkapja az erőtlenül rogyadozó testet.

A férfiak arca dühös, de leginkább sértett. Ez hadüzenet, amire nagyon remélem, hogy nem akarnak válaszolni.

Félreállok, hogy kimehessenek, közben magamon érzem mindegyikük gyilkos tekintetét. Szó szerint a céltáblájuk lettem. És talán pont Alexander volt az, aki egyenesen a homlokom középre rajzolta[D2] [AD3] .

Utoljára a sebzett férfi hagyja el a szobát, akit két másik férfi támogat a kijárat felé. A feje erőtlenül lóg, melyen sötét vére végigfolyik, vörösre festve a rajta lévő ruhát.

Miután távoznak, én továbbra is az ajtóban állok. Próbálom feldolgozni az előbbi jelenetet, a szavak súlyát, ami úgy nehezedik rám, akár egy hatalmas kődarab, összeroppantva az összes csontomat, a puszta létezésemet. Lépteket hallok közeledni, melyek olyan tompák, hogy alig jutnak el a fülembe. Érzéketlenné váltam a félelemtől. Alexander elém áll, majd az arcomat meleg tenyerébe szorítja, aminek vérszaga van.

– Nem kell félned. Nem fognak bántani.

– Most fenyegetted meg őket.

– Nem. Most húztam meg a határokat.

– És mi lesz, ha valaki átlépi?

– Nem fogják. Bízz bennem!

– Ők is gyilkosok.

Is! – ismétlem meg magamban. Mert akár tetszik, akár nem, az arcomat cirógató férfi is az.

– Azok. De nem hülyék. Nagyobb hatalmam van, mint nekik. Nem mernek ellenem, ellenünk támadni. Nyíltan semmiképp.

– Én félek, Alexander. Félek tőlük, és félek…

– Tőlem?

– Igen. Láttam, mire vagy képes. Puszta kézzel megölted.

– Egy ceruzával – vág közbe cinikusan.

– Ez nem vicces.

– Szerintem sem. Te mit tettél volna a helyemben, Serena? Beengedtem őket a házamba. Tárgyalni jöttek, de tiszteletlenek voltak.

– Igazuk volt. Én csak egy nő vagyok, Alexander. Miattam nem éri meg háborúba kezdeni.

– Miattad felégetném az egész világot.

– Alexander… – Érzem, hogy az érzelmek túlcsordulnak bennem. Könnyek szöknek a szemembe. Könnyek, melyek félelemben születtek.

– Semmi baj!

Erősen a karjába zár, hogy érezzem, valóban nem érhet semmi baj. De ez hazugság, mert szó szerint halálra vagyok ítélve. Nem tudom, mennyi időm van még hátra, nem tudom, mikor jön el a vég, de egy biztos: vagy így, vagy úgy, de a férjem keze által fogok meghalni.