A vezér beleolvasó

Alexander

Nem tudom, jó ötlet-e Serenát is magammal vinni. Viszont este olyan meggyőzően hatott rám, hogy nem tudtam ellentmondani neki. Vajon tényleg képes felkínálni nekem a szívét is? Valóban tudna szeretni egy olyan embert, mint én? De talán nem is ez a legfontosabb kérdés. Hanem az, hogy én képes vagyok-e őt beengedni az életembe. Már így is közelebb engedtem magamhoz, mint bárkit. A házamba vittem, felvettem jogásznak a céghez. Serena úgy szivárog be az életembe, akár egy fojtogató méreg, mely érintés útján terjed.

És talán ez a méreg még végezni is tudna velem…

A tiltás ellenére mégis képes vagyok magamba szívni, elfogadni, felemészteni, mert egyre inkább úgy érzem, hogy Serena a világomhoz tartozik. De legbelül mégis kétségek gyötörnek. Valóban az, akinek mondja magát? Bízhatok benne? Mert a bizalom olyan, akár egy vázában haldokló virág. Ha elhervad, soha többé nem lesz már a régi. Nem lesz ugyanaz…

A bizalomnak ebben a világban ára van. Ha velem akar lenni, ha én akarom, hogy velem legyen, akkor tudnia kell, ki vagyok. Meddig titkolhatom azt, akinek születtem? Mert ha valóban akar, engem kell hogy akarjon. Nemcsak a férfit, aki megnyerő üzletember képében tetszeleg, hanem a Vezért is, aki egy kegyelten gengszter. Egy bűnöző. Aki gyilkos és kegyetlen. Ha tudná, hogy valójában milyen ember vagyok, vajon akkor is így nézne rám? A tekintete továbbra is vágytól csillogna? Mégis mikor kezdtem el gyengéd érzelmeket táplálni iránta? Amikor először megláttam? Nem. Akkor csak meg akartam dugni. Ki akartam irtani magamból az iránta érzett sóvárgást, csillapítani akartam az éhséget, de csak még éhesebb lettem. Napról napra többet akartam. Jól akartam lakni vele. Annyira vágytam rá, ahogy egy haldokló vágyik még néhány boldog percre. Úgy akartam érinteni, ahogy a nap utolsó sugara érinti a horizontot. Csak őt akartam. Piedesztálra emelni. A világom közepébe helyezni, akár egy bálványt. De ez már nemcsak a múlt, már nemcsak akartam, hanem akarom. Csak őt, és csak magamnak.

Ma viszont nem én vagyok a fontos. Nem az én vágyaim vagy álmaim. Hanem a családom. Az emlékek, amik fojtogatnak. Amik kínnal és szomorúsággal vonják körbe a szívemet. Olyan ez, akár egy szépen megmunkált szobor, csak itt a végeredmény nem tökéletes, nem gyönyörű, hanem egy torz tükörkép.

Az én tükörképem.

– Alexander. – Kicsit félve Serena lép be az irodám ajtaján. Ha ránézek, értelmet nyer az értelmetlen, súlyt kapnak a szavak, mély nyomot hagynak a tettek. És a sebek, amik mindig véreznek, begyógyulnak…

– Igen?

– Én kész vagyok, ha te is.

– Gyere ide!

Halványan elmosolyodik, majd határozott léptekkel elindul felém. Mohó tekintetemet végigvezetem karcsú alakján, melyre izgatóan feszül rá mélyen dekoltált, sötétzöld ruhája. Félszegen megáll az asztalom mellett, végigsimít a tetején. Játszik velem…

– Közelebb! – Hátrébb húzódom a székkel, hogy elém állhasson. A közelemben akarom tudni. Olyan közel, amilyen közel csak lehet.

– Szabad tudnom, hova megyünk?

– Mexikóba.

– A tortilla országába?

– Igen. – Közelebb húzom magamhoz, majd egy gyors mozdulattal az ölembe rántom. Megannyi kérdés kavarog bennem, de mégis a legfontosabb tör utat. Az, ami a megismerkedésünk óta foglalkoztat.

– Hogyan keveredtél az életembe? – kérdezem résnyire húzott szemmel, mert még mindig hihetetlen, hogy olyan váratlanul betoppant az életembe, és fenekestől felforgatja a világomat.

– Egy árverésen – válaszolja mosolyogva.

– Már akkor tudtad, hogy el akarsz csábítani?

– Szerintem te csábítottál el engem.

– Ebben nem vagyok olyan biztos.

Erősen a combjába markolok, mire megugrik az ölemben.

– Nem értem, hova akarsz kilyukadni, Alexander.

– Oda akarok kilyukadni, hogy olyan váratlanul léptél be az életembe.

– A vihart sem látjuk előre, mégis elérkezik.

Elhúzom a számat. Költői hasonlat…

– Általában így találkoznak az emberek.

– Az is furcsa, hogy egyik napról a másikra beköltöztél a házamba.

– Azért vagyok itt, mert te azt akartad.

– És mindenre van kielégítő válaszod.

– Csak az igazat mondom.

– Számomra mégis olyan szürreális ez az egész. Ez a…

– …kapcsolat? – kérdezi felvont szemöldökkel.

– Igen. Nem volt még kapcsolatom. Soha nem engedtem közel magamhoz senkit.

– Ezt mindjárt gondoltam.

– Miből?

– Ahogy az emberekkel bánsz. Számodra egy fontos dolog létezik a világon. Az pedig a hatalom. Mindenen és mindenkin uralkodni akarsz és uralkodni is tudsz. Véleményem szerint te erre születtél. Mindent elvársz, de cserébe csak morzsákat adsz. Olyan ez, mintha az éhező embernek löknél egy falat kenyeret.

– És szerinted te az éhező emberek közé tartozol?

– Hát, remélem, hogy most már nem. Én sokkal többet akarok belőled, Alexander. És ezért bármire hajlandó vagyok.

– Ezt örömmel hallom. Azonban vannak még kételyeim.

– Ha gondolod, segítek eloszlatni őket. – A keze lejjebb csúszik a mellkasomra, apró ujjai finoman furakodnak be az ingem alá. Megragadom a csuklóját, mire tágra nyílik az az igéző zöld szempár.

– A bizalmamat nem csak szexszel kell kiérdemelni.

– Akkor mondd meg, mit kell tennem azért, hogy kiérdemeljem a bizalmadat!

– Teljesen nekem kell adnod magad.

– De hát a tiéd vagyok – suttogja zihálva.

– Nem csak a testedet akarom.

– Mit akarsz még, Alexander?

– A szívedet.

– Azt pedig neked kell kiérdemelned – vág vissza pajkos mosollyal.

– Megdolgozom érte. – Egy hirtelen mozdulattal az asztalomra vágom, mire hangosan felnevet.

– A szívemet nem pusztán szexszel kell kiérdemelni – suttogja, miközben felnéz rám csillogó tekintettel.

– De nálad itt kezdjük.

***

Az autó leparkol a temető előtt. Mielőtt Mexikóba megyünk, mindenképp meg akartam itt állni.

– Megérkeztünk.

– Egy temető? – kérdezi Serena csodálkozva, miközben körbenéz.

– Azt mondtad, közelebb akarsz hozzám kerülni.

– Igen érdekes helyszínt választottál ehhez.

– Azért ezt a helyszínt választottam, mert a szüleimhez jöttem.

A térdemre teszi a kezét, és gyengén megszorítja, ezzel jelezve az együttérzését. Az arca szomorúvá és bánatossá válik. Cseppet sem olyan, amilyennek szeretem.

– Szeretnéd, ha veled mennék?

– Nem. Várj meg itt az autónál! Pár perc és jövök.

Az csak egy dolog, hogy eljöhetett velem a temető kapujáig. De azt semmiképp sem szeretném, ha a szüleim sírja mellett állna. Nem készültem fel arra, hogy egy nő fog állni mellettem. Az a nő, aki egyre fontosabbá válik a számomra.

Kinyitom az autó csomagtartóját, és kiveszem a dobozt, majd elindulok a sírhely felé. Louis hűségesen és némán követ.

Ahogy elérem a sötét márványkövet, leteszem a dobozt, amelyben ezúttal nem fehér, hanem egy fekete orchidea van. A nehéz kövek csak ennyit őriznek. A testük ki tudja, hol nyugszik. Ki tudja, mit tettek velük azok a szemét állatok, miután magukkal vitték.  Szótlanul állok, ökölbe szorított kézzel, miközben a kőbe vésett nevüket nézem. Azt a nevet, melyet először gyűlöltem, mert elvett tőlem mindent, amit szerettem, ami fontos volt nekem, de ma már büszkén viselem. Még akkor is, ha el akarják törölni.

Louis pár méterre áll tőlem, de még így is hallom súlyos lélegzetvételét. Percekig állok némán, közben elmormolok magamban egy imafélét. Legalábbis… amire emlékszem még gyerekkoromból. Anya hitt Istenben, nekünk is ezt mondogatta. Esténként mellénk ült, összekulcsolta az ujjainkat, és imádkoztunk. Akkor még hittem a létezésében, de ma már nem. Nem létezhet az a jó, ami hagyja uralkodni a gonoszt. Ha lenne Isten, most nem egy sír előtt állnék, nem halál lenne az évforduló, hanem valami egészen más. Ami boldog. Ami ad, és nem elvesz. Érzem, ahogy körbeöleli a szívemet a gyász és a mérhetetlen düh, amit egyszerűen nem tudok kire fordítani. Évek óta tudom, hogy ki tehet a szüleim haláláról, mégsem voltam képes megtorolni. Mert nem lehet csak úgy, ész nélkül besétálni az oroszlán barlangjába. De biztosan el fog jönni az én időm. Egy napon a bennem tomboló düh testet ölt, hogy pusztíthasson, hogy dühöngjön és zabáljon. Ordítással és könyörtelenséggel etetem a bennem lakozó vadat. Amit egy napon rászabadítok ellenségeimre.

Érzem, ahogy végigszalad rajtam a késő nyár még forró szele. Engedem, hogy ez a lágy fuvallat elfújja a szívemből az emlékeket és a bánatot.

– Uram! – Louis lép mellém lehajtott fejjel.

– Tudom. – Megszorítom a vállát.

– Esküt tettem.

– Mindketten azt tettünk!

Nem gondoltam volna, hogy tényleg eljön az a nap, amelyről apám annyit mesélt. Ahogy azt sem gondoltam volna, hogy a hangos nevetést magával ragadják a könnyek, az életet felemészti a halál.

Felülök az ágyon, és megtörlöm a szemem. Ismét arra keltem fel, hogy sikoltok. De ez a sikoly nem csak az enyém. Ez a szívem sikolya is, ami vérre szomjazik. Egy tízéves gyerek minden álma az, hogy embert öljön.

A párnám alá nyúlok, és előveszem a gyűrött fényképet. Ezzel fekszem és ezzel kelek. A családommal. Az emlékeimmel. A gyásszal és a bánattal.

– Alexander! – Louis zuhan be az ajtón csuromvéresen. Érzem, hogy a torkomat marni kezdi a sav. Vérrel álmodni, és érezni a zsigereid legmélyén is, teljesen más. Ez a szag semmihez sem fogható.

Louis közelebb lép hozzám. Ő volt apa legjobb barátja. Legalábbis én mindig így gondoltam. Soha nem mozdult el mellőle. Árnyékként követte minden egyes lépését. De azon a napon, amikor a sötétség berontott a házunkba, nem volt ott.

Érzem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, ahogy a kemény tekintetbe zuhanok. Nem látok benne mást, csak féktelenséget és halált.

Leül mellém az ágyra, én összegömbölyödve várom, mit fog nekem mondani. A családom mészárlása után Louis azonnal magához vett, és elhagytuk a házunkat. Ott akartam maradni. Küzdöttem minden erőmmel, de hasztalanul. Sokkal nagyobb és erősebb nálam. Azt mondta, egy napon visszatérhetek. De most menekülnünk kell. Én vagyok az utolsó élő Salvatore, akit meg fog védeni az élete árán is. Talán apának is, és a családomnak is valami hasonló ígéretet tehetett. Mert a haláluk óta alig láttam. Olyan volt, akár egy szellem. Azt mondta, ha elvégzi a dolgát, én következem. Felkészít arra, hogy visszatérhessek. Felkészít arra a világra, amit mindennél jobban gyűlölök. Ami halált és pusztulást hozott a családomra és az otthonomra.

– Vége van. – Megfeszül minden izom az arcán, majd végül felém fordul. – Megöltem.

– Kit? – Kérdezem remegő hangon.

– Az árulót. A testvéremet.

Azok a könnyek, melyeket próbáltam visszaszorítani, megkérdőjelezhetetlenül kibuggyannak a szememből és végigfolynak az arcomon. Louis megölte a testvérét? Ő tehet mindenről?

Testvér…

A húgom…

Jasmine…

– Egy napon visszatérsz, és elfoglalod a téged megillető helyet. – Megfogja a vállamat, és megszorítja. – Erősebb leszel. Keményebb és könyörtelenebb. De hibáztam. – Elengedi a vállamat, és elém térdel. Előveszi a fegyverét, és a kezembe nyomja. Alig látom őt a könnyeimen át. Nem tudom, mit akar. Gyenge vagyok. Kicsi, és félek. Apró és remegő ujjaimat a ravaszra teszi, majd a homlokához szorítja a fegyver hideg csövét. – Az életemet adom érted, ha úgy akarod. De hatalmas hibát vétettem. Nem tudtam megvédeni a családot. Esküt tettem, és ez az eskü a halálom napjáig szól. Megesküszöm, hogy segíteni és védelmezni foglak, amíg visszatérsz. Megtanítom neked, hogyan legyél erős és kegyetlen, ha úgy akarod. – Vastag ujjai az enyém köré feszülnek. – De ha azt mondod, halál a büntetésem azért, mert nem tettem eleget az eskünek, akkor húzd meg a ravaszt!

Megrázom a fejem. Nem értem, mi történik. De érzem, hogy elönt a mérhetetlen harag és fájdalom. A mutatóujjam megremeg a ravaszon. Vért akarok ontani. De nem az ő vérét.

– Nem! – Megpróbálok erősnek tűnni. Egy tízéves gyerek vagyok. Semmi több. Mégis… ebben a pillanatban erősebbnek érzem magam az előttem térdelő férfinál. – Nem a te halálodat akarom. – Ahogy lazít a szorításán, elhúzom a kezem, így a fegyver az ő kezében marad. – Azt az embert akarom holtan látni, aki megölte a családomat.

– Alexander! – Louis hangja megrendül. Most először látok az előttem térdelő férfi tekintetében gyengeséget. Most először látom emberinek. – Esküszöm, vissza fogjuk szerezni azt, ami téged és a családodat illet. Bosszút fogunk állni mindenkin. Segítek neked, amiben csak tudok. Ki foglak képezni. Mert ez a te utad.

Az én utam…

Nem ilyen útra vágyik egy gyerek. Anya puha és meleg ölelését akarom. Apa erős és védelmező karját. A húgom csilingelő nevetését. De mindez szertefoszlott. Mert elvették tőlem!

A fegyverért nyúlok, majd az ölembe teszem. Végigsimítok a hideg fémen, majd könnyes szemmel újra Louisra nézek.

– Tettem apámnak egy ígéretet. Be fogom tartani. Vérrel írom újra a családunk történetét. És te segíteni fogsz nekem!

– És nem nyugszunk addig, amíg be nem tartjuk. – Elengedem a vállát, majd sarkon fordulok, és elindulok a kijárat felé. Serena az autó mellett áll, és feszülten figyeli, ahogyan közeledem felé.

– Jól vagy? – kérdezi halkan. Együttérzően.

– Igen. Induljunk! – Megkerülöm az autót, és beülök, majd Serena is, és elindulunk.

Az úton nem vagyok jó társaság, nem szólok egy szót sem. Serena ezt látja. Nem erőltet felesleges beszélgetést, egyszerűen elfogadja, hogy én így dolgozom fel a gyászt.

Most is nehéz a szívem, de mintha némi fény szökne át az engem körülölelő sötétségen. Lehet, hogy a mellettem lévő nő jelenti a fényt?

– Uram, nemsokára megérkezünk.

Louis rekedtes hangja megszakítja minden további gondolatomat, és most már csak az üzletre koncentrálok. Megint döntenem kell, és most nem az élet mellett döntök. Cseppet sem vagyok jobb annál, mint akit teljes szívemből gyűlölök, de erre az életre születtem. A kegyetlenség születésem óta az ereimben csordogál. Mindig is forrófejű voltam, de soha nem hittem volna, hogy az utam idáig vezet. A döntéseknek ára van. Ebben a világban főleg. Egy alapvető szabály van: nem lehetsz áruló. Lojálisnak kell lenned ahhoz, akihez tartozni akarsz.

Serena csendben ül mellettem, hosszú vörös hajába elcsüggedve kapaszkodik bele a kora esti levegő, mely bekúszik a résnyire lehúzott ablakon. Tekintete a távolba mered, néha úgy érzem, neki is megvan a maga terhe. Olyankor nem csillog a szeme. Érzem rajta a szenvedés szagát, amit hiába titkol, én akkor is érzem. A félelmét, ami gyenge rezgéseket küld felém. Mint egy vészjelzés.

De vajon mitől retteg ennyire Serena?

***

Ahogy megérkezünk a klub elé, Louis azonnal az ajtó mellé áll. Kiszállok, mögöttünk megáll még egy autó, és kiszállnak belőle az embereim.

– Hova érkeztünk, hogy ennyi embernek kell vigyáznia rád? – kérdezi Serena, közben csodálkozva végignéz a testőreimen. Nem várja el, hogy ajtót nyissanak neki, olyan magabiztosan mozog közöttünk. Ez a másik arca. Amikor határozott és kemény. Nem vár semmit, de olyankor nem is ad. Megannyi személyiség lapul abban a gyönyörű testében.

– Ők csak a mi biztonságunkért vannak itt.

– Nagyon fontos ember lehetsz, ha egy egész hadsereg vigyáz rád.

– Gyere! – Megfogom Serena kezét, és bemegyünk a klubba, ahol hangos salsazene szól.

– Senor Salvatore! – Egy fiatal férfi terem előttem, és a kezét nyújtja.

– Hol van?

– Hátul az irodában – válaszolja idegesen, és visszahúzza a kezét.

– Megtennéd, hogy megvársz itt a pultnál? Igyál valami finom koktélt. Azonnal jövök. – Végigsimítom Serena bársonyos arcát.

– Persze, de siess kérlek, mert ez a sok mogorva képű férfi nem túl bizalomgerjesztő.

– Ne aggódj! Hagyok itt neked egypár embert, akik vigyáznak rád.

Sarkon fordulok, és öles léptekkel elindulok a hátsó iroda felé. Louis és még három testőr szorosan a nyomomban követnek.

Elérem az ajtót, kinyitom és belépek. Az áruló itt ül velem szemben, és pöffeszkedik a kényelmes székében, közben úgy tesz, mintha ő lenne a világ ura. Egy kibaszott kis senki, aki rossz kézbe harapott!

– Sergio!

– Senor Salvatore!

Azonnal feláll, és riadtan megkerüli az asztalt. Elém áll, és a kezét nyújtja, melyet durván ellökök. Árulók mocskos kezét nem fogom meg!

– Úgy értesültem, kétfelé dolgozol, Sergio.

– Uram! Biztosíthatom róla, hogy az információi tévesek. Én csak magának dolgozom – hadarja idegesen.

– Akkor, gondolom, meg tudod magyarázni azt, hogy miért szórod az én árumat és vele egy időben Escobal áruját is.

– Uram…

Louis egy szempillantás alatt mellette terem, és a hátánál fogva lenyomja az asztalra. Egyik kezét durván a háta mögé csavarja, és kifeszíti a karját.

– Uram, én csak magának dolgozom, higgyen nekem!

A zsebembe nyúlok, előveszek egy szál cigit, és meggyújtom.

– Sergio, Sergio – megcsóválom a fejemet. – Szabad a főnököd pofájába hazudni?

– Uram… – Rángatózni kezd, mire Louis az arcába tenyerel.

– Mocskos, faszszopó kutya! – kiáltja Louis, fölé hajolva, majd a bordái közé üt.

Segio teste meggörnyed, a levegővétele szaggatottá válik. Kezd rajta eluralkodni a pánik. Tudja, hogy mi jár ebben a világban az árulóknak. Ezt mindenki tudja és elfogadja, amikor belép a szervezetbe. Aki ezt a legalapvetőbb szabályt megszegi, meghal.

– Ugye tudod, mi következik most? – Hátranyújtom a kezem, mire az egyik emberem pisztolyt nyom bele[A4] . Sergio mellé állok, és a szemébe nézek.

– Senor Salvatore! Kényszerített. Azt akarta, hogy terítsem az ő áruját. Azt akarta, hogy vegyek el a magáéból, és adjam oda neki. Nem tehettem mást. Nem volt választásom.

– Mindig van választás, Sergio! Mindig van, és te rosszul választottál.

A fegyver hideg csövét a halántékához nyomom, majd meghúzom a ravaszt. A fegyver nem szól hangosan a hangtompító miatt, csak a fejéből kifröccsenő vér verődik vissza az asztalról és az iroda faláról. Teszek egy lépést hátra, hogy az asztalról lecsurgó sűrű vér ne a cipőmre folyjon.

– Alexander!

Serena áll az ajtóban. Rémült tekintete szinte lyukat éget belém. Engem néz az élettelen test fölött, pisztollyal a kezemben.

– Te hogy a picsába kerülsz ide? – Ingerülten felé fordulok, közben a kezemben lévő pisztolyt visszaadom az emberemnek.

– Ez… ez… – Sarkon fordul, és elrohan.

– Intézzétek el! – vágom oda Louisnak, majd azonnal Serena után sietek.

Idegesen keresem a klubban lévő emberek között, de nem látom sehol sem. Kirontok az ajtón, és észreveszem, hogy az utcán rohan, ide-oda lépkedve.

– Bassza meg!

Futásnak eredek, amilyen gyorsan csak tudok. Ahogy utolérem, berántom magammal egy sötét sikátorba, és a falnak szorítom. Sokkos állapotban van. A teste úgy remeg a kezem között, akár a kocsonya.

– Serena…

– Egy rohadt gyilkos vagy, Alexander! – üvölti torkaszakadtából, mire a szabadon lévő kezemmel befogom a száját, és közelebb hajolok hozzá.

– Tudni akartad, ki vagyok. Hát, most már tudod.

Vadul vergődik a kezem között, de olyan erővel, hogy alig bírom lefogni. Nem így akartam elmondani neki az igazságot.

– Le kell nyugodnod, Serena, és meg kell értened, hogy mi történik körülötted! Bólints, ha megértetted, amit mondtam, és elveszem a kezem!

Bólint. Érzem, ahogy a teste elernyed a szorításom alatt. Elhúzom a kezem, és mélyen a szemébe nézek. A pupillái teljesen ki vannak tágulva, mögötte rettegés rejtőzik. Pontosan úgy néz rám, ahogy az árulók szoktak.

– Ami az előbb történt, istenem… – zokogja, közben a szája elé teszi a kezét.

Megfogom, és enyhén megszorítom.

– Ez vagyok én, Serena. Ez az életem.

– Bűnöző vagy! – robban ki belőle fékezhetetlenül.

– Nem. Attól sokkal több.

– Gyilkos?

– Én uralom az alvilágot. Egy gengszter vagyok. Rossz ember, aki bántja azokat, akik elárulják. Ezt akartad tudni, nem?

– Nem. Ezt nem akartam… Nem tudom, mit akarok. – Megrázza a fejét.

– Egyvalamit tudnod kell, Serena! Innen már nincs visszaút.

– Tehát fogadjam el, hogy egy kegyetlen gyilkos vagy, aki embereket öl?

– Igen, mert az is én vagyok.

– És mi lesz, ha ezt nem vagyok hajlandó elfogadni? Engem is megölsz? – Szinte már kiáltja az utolsó szavakat.

– Örülnék, ha nem kiabálnál, különben megint be kell fognom a szádat!

– Ja, fogadjam nyugodtan, hogy az előbb végeztél ki egy ártatlan embert?

– Az a szarházi nem volt ártatlan, Serena! – Erősen a vállába markolok. – Nem tudod, mit miért teszek, melyik döntésemet, miért hozom. És amíg ezzel nem vagy tisztában, nem ítélkezhetsz felettem. És most hazamegyünk!

Megfogom a kezét, és elkezdem magam után vonszolni, de ellenáll.

– Nem akarok veled menni, Alexander! Engedj el!

– Márpedig velem fogsz jönni! Mit gondolsz, ezek után csak úgy hagyom, hogy kisétálj az életemből?

– Nem kényszeríthetsz arra, hogy ilyen dolgokat lássak!

– Nem kényszerítettelek, bassza meg! – mennydörgöm. – Kértelek, hogy várj meg a pultnál, de te utánam jöttél.

– Igen, mert tudni akartam, hogy… nem is tudom, mit akartam…

Összevissza beszél. Most nem tudja felfogni a történteket. Haza kell vinnem. Majd ha lenyugszik, elmagyarázom neki az egészet.

– Most sokkos állapotban vagy, nem tudsz észszerűen dönteni. Mint mondtam, most hazamegyünk. És ha lenyugszol, megbeszélünk mindent. Megértetted? – kérdezem felindultan, majd vonszolni kezdem magam után, egyenesen az autó felé.

Szerencsére már nem ütközöm ellenállásba. Nem akartam, hogy így szerezzen tudomást arról, hogy ki vagyok. De miért volt olyan kibaszott kíváncsi? Ha nem jön utánam, akkor nem látta volna, amit látott. Innen már nincs visszaút. Most már tényleg hozzám tartozik. Nem engedhetem el, mert veszélyt jelent számomra.

***

Serena beviharzik a házba, meg sem áll a vendégszobáig.

– Állj meg, Serena! – kiáltom, miközben hosszú lépésekkel követem.

– Nem! – kiabálja vissza dacosan.

Alig éri el az ajtót, megragadom a karját, és magam felé fordítom. A szeme könnyben úszik, a teste még mindig remeg.

– Nem kell félned tőlem.

– Igazán? Hát, nekem nem úgy tűnt ma délután. Hidegvérrel megöltél egy embert, Alexander!

– Az teljesen más. Ő nem fontos.

– Egy ember volt, az ég szerelmére! Nem fontos? Hogy mondhatsz ilyet?

– Serena! Meg kell értened, hogyan működik ez a világ. A világom, amihez most már te is hozzátartozol.

– Szerinted egy nő erre vágyik?

– Semmi köze ahhoz, ami kettőnk között van, amit ma láttál.

– Oh, dehogynem – gúnyosan felnevet –, nagyon is sok köze van hozzá, Alexander Salvatore! Ki vagy te?

– Az alvilágban úgy ismernek, hogy a Vezér.

– Szóval, ha jól értem, te vagy a maffia feje, igaz?

– Igen.

– És azt tehetsz, amit csak akarsz.

– Igen.

– És most mit akarsz, Alexander Salvatore, a Vezér?

– Azt akarom, hogy megértsd, hogyan működik ez a világ. Hogyan működöm én.

– Nem akarok most erről beszélni. Engedj el, kérlek!

Kirántja a karját a kezem közül. Bemegy a szobába, és teljes erőből becsapja az orrom előtt az ajtót, majd hallom, hogy kulcsra zárja.

– Ugye tudod, hogy nem állít meg egy kibaszott ajtó, Serena? – Ököllel az ajtóba ütök. – Hallod?

– Uram!

– Mi van? – Dühösen Louis felé fordulok.

– Adjon neki időt!

– Mégis mire?

– Azért ez nem egy mindennapi eset, uram.

– Menj az utamból! – Elviharzom mellette, közben erővel a falnak lököm. Muszáj innom valamit, le kell nyugodnom.

Öntök magamnak egy scotchot. Egy szuszra megiszom, majd a következőt és a következőt is.

– Kurva életbe!

– Ugye tudja, hogy nem engedheti el, uram? – Louis megáll az ajtóban karba tett kézzel.

– Amúgy sem akartam. – Iszom egy újabb kortyot, majd meggyújtok egy szál cigit.

– Akkor hogyan tovább, uram?

– Nem tudom, baszd meg! – Dühösen felé fordulok. – Különben is, mit faggatózol? Majd én eldöntöm, hogy mihez kezdek Serenával.

– Csak azt akartam mondani, hogy…

– Nem érdekel, mit akartál mondani. Takarodj a házamból! – üvöltöm, mire Louis felemeli mindkét kezét, és hátrálni kezd.

Mi a faszt képzel ez is magáról? Azért, mert az első emberem, nem tűröm el még neki sem, hogy belepofázzon a dolgaimba. Még akkor sem, ha kurva jó kérdést tett fel.

Mihez kezdek Serenával?