Beleolvasó Az árnyék

Az árnyék

Mindenki ártatlannak születik. A lelkünket még nem mocskolja be a világ, amiben élünk. Aztán ahogy telnek az évek, egyre jobban megérint a gonoszság, ami körbevesz minket. Nehéz jó döntést hozni, helyesen cselekedni, becsületes utat választani. De mi van akkor, ha jó és rossz összemosódik? Ha a helyes és a helytelen összeforr? Ha a becsületes és a becstelen eggyé válik? És minden, amiben eddig hittél, a semmibe vész?

Fiatal kölyökként tudtam, milyen életet akarok magamnak, viszont a világ, amelynek a részévé váltam, arcon köpött, mert más utat szánt nekem. Másik életet. És egy másik embert.

Sokszor úgy érzem, amikor a tükörképemet bámulom, hogy már nem tudom, ki vagyok valójában. Nem tudom, kihez vagyok hűséges. Kinek a parancsait kell követnem. Aztán végül mindig megkapom a választ.

Ölj, hogy élhess! Mert te erre születtél.

Minden gyilkosság után, minden elvégzett munka után őt látom. Egy angyalt a pokolban. Vigyázok rá. Megvédem. Ölök érte, és ölök a családjáért kérdés nélkül. Amikor először megláttam, azonnal rabul ejtett. Csillogó szőke haj, fakó, mégis bársonyos bőr, mélykék és őszinte szempár. Azt szeretem a legjobban, mert a mögött nem lapul egy csöppnyi sötétség sem.

Egy magamfajta jobb, ha nem szeret, nem táplál hiú érzéseket senki iránt. De ő elérte, hogy szeressek, hogy akarjak valami olyan dolgot, ami sokkal erősebb mindennél. Ami megingatja a hitet és semmissé teszi az elveket. Ő számomra maga a sóvárgás, ugyanakkor a tiltott és édes gyümölcs. Mert nem vehetem magamhoz, nem haraphatok bele. Ezért csendben, észrevétlenül mindig mögötte vagyok. Én vagyok az árnyéka. Soha nem szabadul tőlem. Tudom, hogy gyűlöl engem, mindig ezt mondta. De, amikor a szemébe nézek, látok benne valamit… valamit, amit magamnak akarok. Amiért képes lennék szembemenni mindazzal, amiben hiszek.

Mert ő az én hitem…

A sötétbe húzódva figyelem, ahogy végre feláll és elindul a klotyó felé. Sok hozzá hasonló embert öltem már meg. Van mikor rám bízzák a gyilkosság módját, de van olyan is, amikor pontos utasításokat kapok. Ahogy ebben az esetben is. Folyjon a vér. Tudja meg mindenki, hogy ki áll a gyilkosság mögött. Tudják meg, hogy a maffia nem kegyelmez. Hogy példát statuál. Mert ebben a világban az árulás egyenlő a halállal. Aki hátat fordít annak, akinek esküt tett, megássa a sírját.

Nem kérdezek, csak teszem, amivel megbíztak. Bemegyek még előtte a klotyóba, majd elbújok az egyik fülkében. Várok. Hallom, hogy nyílik az ajtó, hallom, ahogy lehúzza a cipzárt a nadrágján és hugyozni kezd. Óvatosan kinyitom az ajtót, az öklöm köré tekerem a vékony huzalt, majd a következő pillanatban átvetem a feje fölött és a torka köré szorítom. Nem fogja megtudni, hogy én voltam az. Nem fogja látni az arcom. Erősen megrántom a vékony drótot, amely azonnal felhasítja a vékony bőrt. A huzal belemélyed a torkába, a vér spriccel, ahogy még erősebben megrántom. Ocsmány és mocskos kivégzés ez, de ezt a parancsot kaptam. A kezem közt vergődő férfi teste lassan elernyed, a keze élettelenül lezuhan, a feje lebukik. Lazítok a dróton az öklöm körül, majd elengedem, így a test a földre zuhan. Minden csupa vér. Mielőtt bárki bejöhetne, sietősen távozom, magam után hagyva egy újabb halott embert. Nálam jobbat keresve sem talál a maffia a gyilkolásra.

Én vagyok a Mészáros.

Egy mocskos fattyú a pokolból, aki vér helyett szárnyakról és mennyországról álmodott…

Jasmine

Múlt

– Most én jövök! – Alexander a medence széléhez áll, majd beleugrik a vízbe.

Amikor jó meleg van, mindig kint vagyunk a medencében. Apuci tanított meg minket úszni. Az én kezemen még most is rajta van a kis hableányos karúszó. Apuci azt mondta, a nélkül nem lehetek egyedül a vízben. De nem is vagyok. Fekete ruhás bácsik járkálnak körülöttünk, az egyik hangosan horkant mindig. Egyszer, mikor bementem apucihoz, ugyanezt csinálta. Odamentem hozzá, és felé nyújtottam a zsebkendőt. Mondtam neki, hogy folyik az orrod és taknyos vagy. Ki kell fújni. Erre apuci hangosan felnevetett. Azt mondta, a bácsinak rosszul áll az orra, és azért ad ki ilyen hangot. Most is horkant, és csúnyán néz. Kinyújtom rá a nyelvem, majd a bátyámat keresem.

– Alexander! Alexander! – kiabálom a nevét többször, mire valaki megrántja a lábam a víz alatt.

Felsikoltok, a horkantós bácsi azonnal visszafordul. A következő pillanatban Alexander felbukik a víz alól, és jókedvűen felnevet. Arcon locsolom egy marék vízzel.

– Megijedtem.

– Tudom. – Fennhangon felnevet.

A fiúk buták.

– Nem tetszett.

– Jól van, na. Ne félj!

– Nem félek.

– Azért sikoltozol. – A medence széléhez úszik, majd kisétál a lépcsőn. Felveszi a törülközőt, és megtörli magát. – Meguntam. Bemegyek. Jössz?

– Nem. Enyém az egész medence. – Úszkálni kezdek.

– Majd gyere!

Alexander eltűnik a szemem elől. Ahogy végre magam maradok, leveszem a karúszókat, majd a víz alá merülök. Egészen le a kristálytiszta víz aljáig, amiért biztosan büntetést kapnék. Szeretek úszni. Anyuci azt mondta, még járni sem tudtam, de már úszni tanultunk. Apuci akarta így. Hallottam, amikor azt mondta anyucinak: idejében fel kell készíteni őket az életre. Nem értettem, miért mondja ezt apuci, hiszen még gyerekek vagyunk. De az úszás jó. Szeretem. A felszínre úszok, majd veszek egy mély levegőt és prüszkölni kezdek. Az orromba ment a víz. És csípi a szemem is. A lépcsőhöz úszok, és kisétálok én is. Ahogy a napozóágyak mellé lépek, furcsa hangokat hallok a házból. Nem tudom, mi az, de ahogy meghallom anyuci sikoltását, én is felsikoltok. Hisztérikusan sírni kezdek, és futok be a házba, de az ajtót nem érem el, mert valaki elkap és magához ránt. Újabb éles hang, kiabálás, emberek jönnek-mennek. Engem még mindig erősen szorít valaki. Hiába próbálok kiszabadulni, sikoltozom, rugdosok, de nem sikerül. Egyszer csak meghallom azt a jellegzetes horkantást mögöttem.

– Apuci megvéd engem! – Kiabálom.

– Apuci nem véd meg! Apucit épp a másvilágra küldik. – Valamit a fejemnek szorítanak. Nem tudom mi az, de kemény és hideg. – És te utánamész mindjárt!

– Ne! – Megjelenik egy másik fekete ruhás bácsi. – Engedd el!

– Ezt nem nyírjuk ki?

– Nem. Őt magunkkal visszük.

– Mégis mi a faszért?

Letesz. Ahogy a fekete ruhás bácsi elénk lép, ad egy pofont a horkantós bácsinak.

– Te ne gondolkozzál, idióta! És ne beszélj csúnyán a gyerek előtt, megértetted?

Még egy horkantás.

– Meg.

A fekete ruhás bácsi elém guggol. Annyira sírok, hogy ki sem tudom venni az arcát a könnyeim mögül.

– Nem lesz semmi baj.

– Anyuci? Apuci? Alexander? – kérdezem ijedten. Úgy érzem magam, mint a királylány a toronyban…

– Ők nem jönnek velünk.

– Hova megyünk?

– Biztonságos helyre. Bízol bennem?

Felém nyújtja a kezét, mely piros.

– Nem! – A fejemet rázom. – Apuci azt mondta, hogy ne bízzak meg senkiben sem.

– Velem jössz!

– Nem!

Megpróbálok elszaladni, de a mögöttem lévő bácsi nem enged el.

– Legyen.

A zsebébe nyúl, elővesz egy barna üveget és egy rongyot. Sikoltozom, hadakozom, de hiába. A két bácsi erős. Félek. Hol van apuci? Miért nem jön értem? A bácsi az arcomra szorítja a rongyot, mely nagyon büdös.

– Nem lesz baj. – Ennyit hallok, de olyan mélyről, mintha most is víz alatt lennék. Rosszul leszek, hányingerem támad, majd minden elsötétül…

***

Erős a fény. Bántja a szemem, ahogy hunyorogva kinyitom.

– Anyuci…

Kövér könnycseppek folynak végig az arcomon, miközben megállás nélkül szólongatom, de nem érkezik válasz. Félek. A hangok, a képek, az a két bácsi, akik elkaptak, majd hirtelen sötétségbe borult a világ. De most… most nem tudom, hol vagyok…

Valami nagyon puhát és szőröset érzek magam mellett. Kinyújtom a kezem és felé nyúlok. Egy hatalmas, hófehér mackó fekszik mellettem. Talán ez is csak egy álom, amelyből hamarosan felébredek. Lehet, hogy most tényleg én vagyok a királylány, akit bezártak a legmagasabb toronyba? Jönni fog a hősöm? Megmentenek?

– Anyuci… Apuci…

Az ágy szélére araszolok, közben körbenézek. Nem a rózsaszín hercegnős szobámban vagyok. Itt majdnem minden hófehér. A gyönyörű szekrény, a falak, az ágy, melyen ülök. Minden tiszta, és aranyszínben csillog. Jó illat van. De akkor sem tudom, hol vagyok. Hol van anyuci? Hol van apuci és hol van Alexander?

Óvatosan lecsúszom az ágyról, és elindulok az ajtó felé, amely kinyílik előttem, amint elérek hozzá. Egy magas bácsi áll előttem, tetőtől talpig fehérben. A haja sötét, a szeme is.

– Anyucit akarom… – dadogom.

– Anyuci nem jön érted, csillagom.

A bácsinak nagyon mély hangja van. Olyan, mintha meg lenne fázva. Félek tőle. Nem ismerem, ezért hátrálni kezdek.

– Nem kell félned tőlem. – Feltartja a kezét, és tesz egy lépést felém.

– Apuci…

– Apuci sem fog eljönni érted. És a bátyád sem.

– Hol vannak? Miért nem fognak értem jönni?

– Mától én vigyázok rád.

Újabb könnycseppek folynak végig az arcomon. Nem akarok itt maradni ezzel a bácsival. Haza akarok menni. Anyucit akarom.

– Ne sírj! – A bácsi elém guggol. – Tetszik a szobád?

– Ez nem az én szobám! – Felcsattanok. – Az én szobámban hercegnők vannak.

– Ha szeretnéd, itt is lehetnek.

– Haza akarok menni.

– Mától ez az otthonod. Hozzám tartozol.

Megrázom a fejem. Nem értem, hogy ez az idegen bácsi miért mond nekem ilyen dolgokat. Apuci mindig azt mondta, soha ne álljak szóba idegen emberekkel. Ha valakit nem ismerek, fussak el. Fussak egyenesen hozzá. De most nem tudok elszaladni, mert ez a bácsi előttem áll. Azt hiszem, megpróbál kedves lenni, de valamiért nem tetszik nekem. A sárkányra emlékeztet…

– Anyucit és apucit akarom! – Dobbantok a lábammal ahányszor csak megemlítem őket. – És Alexandert akarom! – Újabb dobbantás. A bácsi térdre ereszkedik, és felém nyújtja a karját. Tiltakozón a fejemet rázom, majd visszaszaladok az ágyhoz, és leülök rá. – Azt akarom, hogy hozd ide anyucit, apucit és a bátyámat! Nem akarok itt maradni!

A bácsi ideges lesz. Látom, hogy megfeszül az arca. Apuci is nézett néha így más bácsikra. És azok szót fogadtak neki.

Feláll, és közelebb lép hozzám. Az ágy végébe húzódom, és magam elé húzom a hatalmas mackót. Mintha valamiféle pajzs lenne. Az én pajzsom.

– Ha nagyobb leszel, mindent meg fogsz érteni. Elmondom neked, ki vagy valójában. Hogy miért vagy itt, és hogy miért lesz ez az új otthonod. Mindent meg fogok neked adni, amire csak vágysz. Úgy fogsz élni, akár egy igazi hercegnő. De a régi családodat felejtsd el! Mától csak én vagyok neked! Én vagyok az új családod és ez az új otthonod!

A bácsi megfordul, majd távozik. Hangosan sírok, közben olyan erősen szorítom a puha mackót, amennyire csak bírom. Nem akarok itt maradni. Nem akarok új otthont. A régit akarom. Anyucit, apucit és Alexandert.