Beleolvasó Az eskü kötelez

Donovan

Az árnyékból figyelek. A kert hófehér díszben úszik, minden virág, minden szalag a tökéletességet hirdeti, de én csak egyetlen dolgot látok. Őt. Valentina kilép a teraszra. A ruhája mintha maga lenne a megtestesült ártatlanság, a tisztaság, amit a világ elé állítanak. De én tudom, mi van mögötte. Tudom, hogy törékeny, és azt is, hogy mennyire nem illik ebbe a világba. Kecses mozdulatai eleganciát sugároznak, viszont a tekintetében van valami, amit Gallagher soha nem vett észre. Az a törékeny erő, amit csak az lát meg, aki maga is falakat emelt maga köré. Gyönyörű és páratlan. Túlságosan is. Már akkor tudtam, hogy ő nem Gallagher oldalán fog hazatérni, amikor megláttam.

Az embereim készen állnak. A jelet várják. Egyetlen mozdulatomra elszabadul a pokol. A levegőben ott vibrál az erőszak kegyetlen ígérete, miközben végig őt figyelem.

Később is, ahogy a padok között lépked. Hogy milyen földöntúli.

És az enyém.

Egyetlen pillanatra találkozik a tekintetünk. Mintha a tömeg, a zaj, a virágok, a fények mind egyszerre eltűnnének. Csak mi ketten maradunk. Ő, a menyasszonyi ruhájában, és én, a sötétségben. A szívem vadul ver. Nem a harctól. Nem az erőszaktól, ami pillanatok múlva elszabadul, hanem tőle. A tudattól, hogy hamarosan az enyém lesz. Nem az apjáé, nem a családjáé, nem a világé.

A szám sarkában ördögi mosoly jelenik meg, miközben a fegyvert markolom. Még néhány pillanat, és minden megváltozik. Miközben őt nézem, egyetlen gondolat lüktet bennem.

Hamarosan hozzám tartozol…

A várakozás a legnehezebb. A szívem minden dobbanása visszhangzik még a fülemben is, miközben Valentina lassan, kecsesen lépked végig a hófehér virágszirmokkal borított folyosón. Minden tekintet rá szegeződik, minden mozdulatát figyelik, és ő mégis olyan magányosnak tűnik a mérhetetlen ragyogás közepette. A ruhája tökéletes, az arcán lévő smink hibátlan, de én látom a szemében a kényszert az elrendezett házasság miatt, a fájdalmat, a dacot. Az apja büszkén vezeti, mintha egy trófeát adna át. A tömeg elolvad a szépségtől, a fénytől, az illúziótól, de én tudom az igazságot.

Ez a lány nem boldog. És ahogy egyre közelebb ér az oltárhoz, a férfihoz, akihez láncolni akarják, bennem felerősödik a vágy, hogy elszakítsam őt mindettől. Látom Gallagher arcát. Mosolyog, de a mosoly üres, tele van gőggel és birtoklási vággyal. Amikor mellé ér, a pap elkezdi a ceremóniát. A násznép feszült figyelemmel hallgatja a papot. Senki nem sejti, hogy ezek az utolsó békés szavak, mielőtt elszabadul a pokol. Mielőtt a sötétség betör a világukba…

Megvárom a pillanatot. A csendet, amikor minden szem az oltárra szegeződik, és Valentina keze összeér Gallagherével. Ekkor lassan felemelem a kezem. Az embereim a távolból figyelnek. A pap szavai lassan úsznak a levegőben. Akár egy parancs "…míg a halál el nem választ."

Ironikus mosoly húzódik a szám sarkába, majd a következő pillanatban megadom a jelet, és a világuk összeomlik…

Lövések dördülnek, sikolyok törik meg a ceremónia ünnepi csöndjét. A násznép szétszéled, a virágok közé vér fröccsen. Én pedig itt állok, a káosz szívében, tudva, hogy minden egyes lépés közelebb visz ahhoz, hogy Valentina az enyém legyen.

A lövések robbanásszerűen hasítanak a levegőbe. Egy pillanat alatt darabokra hullik az ünnep meghitt békéje. Az emberek sikítva vetik magukat a földre, virágok repülnek szerteszét, mintha maga a pokol szabadult volna el. Gallagher emberei azonnal fegyvert rántanak, próbálnak fedezéket keresni, de későn. Az enyéim már mindent előkészítettek. A magaslatokon az én mesterlövészeim vannak, az oldalsó bejáratoknál pedig az embereim fedezik egymást. A csata kurvára egyoldalú. És eldöntött! Vértócsák festik vörösre a hófehér követ, ahogy fejek hullnak, testek zuhannak. A pap ijedten próbál elbújni az oltár mögött, de egy golyó átüti a koponyáját, és a szent szöveg örökre elnémul. A násznép pánikszerűen menekül. A nők sikítozva tépik le magukról a magas sarkút, miközben a férfiak megpróbálják a feleségüket, lányaikat és fiaikat a kijárat felé rángatni.

Gallagher fegyvert ránt, próbálja összetartani a maradék embereit. Látom rajta, hogy kétségbeesett. Ordít, parancsokat osztogat, de minden szava elveszik a fegyverek ropogásában. Egy pillanatra találkozik a tekintetünk. Tudja, hogy én vagyok ennek az egésznek a mozgatója. Tudja, hogy eljöttem elvenni tőle mindent, amit akarok. Mindent, ami engem illet. Mindent, amiért nem féltem véres háborúba kezdeni…

Az embereim élvezettel végzik a dolgukat. Egyikük közelharcba keveredik Gallagher egyik testőrével. Kést vág a torkába, a vér szökőkútként spriccel fel. Egy másik fegyverropogás közben letérdel, céloz, és pontos lövéssel szedi le az ellenfél vállánál állót. A szívem hevesen ver, de bennem nincs sem félelem, sem káosz. Bennem csak cél van. Egyetlen dolog érdekel, amiért személyesen jöttem el.

Valentina.

Körülöttem mindenki ordít, robban, hullik, de számomra mintha elnémulna a világ. Csak ő van. A pillanat, ahogy átvágok a romboláson, a vérben tocsogó padlón és testeken, hogy magammal vigyem. A szemem jéghidegen csillog, ahogy végigmérem a gyönyörű arát. A vendégek ösztönösen elhallgatnak körülöttem, mintha a puszta jelenlétem kioltotta volna a fényt. Gallagher arcáról eltűnt az az önelégült vigyor. Megmondtam neki, ez hadüzenet. Ott csapok le, ahol a legkevésbé számít rá.

Micsoda ördögi terv, nem igaz?

Életed legszebb napja egyben a legutolsó is…

Lassan előrelépek. Nem szólok semmit, nem sietek. Minden mozdulatomból árad a végzet. A levegő megfagy körülöttünk. A menyasszony reszketve néz körbe, a keze önkéntelenül is a fátylához kap, mintha elbújhatna. Gallagher hirtelen maga elé rántja, mintha pajzsként akarná használni.

– Takarodj, vagy fejbe lövöm! – ordítja felém kétségbeesetten.

– Jobb lett volna, ha fejet hajtasz! – Higgadt vagyok.

– Soha! – A nyála fröcsög, ahogy felém kiabál. Valentina szabadulni próbál, de a torkára feszülő kar erősebb nála. Résnyire szűkül a szeme, ahogy őt nézem. Óvatosan a kezembe csúszik a késem. – Fordulj meg, és menj el! Különben… – Valentina fejéhez szorítja a fegyvert.

Gyáva féreg!

Keresem a megfelelő pillanatot. És Valentina, mintha látná, mire várok, beleharap a vőlegénye kezébe, aki felordít. Ahogy lazít a szorításán, Valentina a földre veti magát. Gallaghernek ideje sincs felfogni, mi történik. Még fel sem emeli a kezét, mire én elhajítom a kést, ami a bal szemében landol. Gallagher feje hátracsapódik, majd a teste Valentina mellé zuhan.

Most már semmi nem állhat közénk…

Valentina feláll, közben a földre pillant. A vőlegényre, akinek a szeméből szép lassan kifolyik a gyáva vér. Továbbra is mereven és döbbenten áll a mennyország helyett a pokol színpadán. A ruha, amely az imént még a tisztaság és szentség jelképe volt, most vörös vérrel szennyeződik be. Nem sikít. Csak áll. Megdermedve, mint egy szobor. A tekintete engem keres, és amikor végre találkozik az enyémmel, elsírja magát. Nem hangosan. Méltósággal. Fájdalmasan gyönyörűen…

Elindulok felé. A tömeg szétnyílik előttem, mint a tenger, ha ura szólítja.

– Ne merj hozzám érni! – sziszegi felém, ahogy elé érek. A hangja remeg, de a szeme villámokat szór. Olyan bátor, hogy majdnem elmosolyom.

– Te még mindig azt hiszed, hogy van választásod? A vőlegényed halott. A családod előttem térdel. Innentől kezdve én döntöm el, mi lesz veled.

– Inkább meghalok, minthogy…

Hirtelen a nyakánál fogva megragadom, és közelebb hajolok hozzá. Édes virág és fémes vér illata van…

– Nem fogsz meghalni. – A szemébe nézek. – Túl szép és értékes vagy ahhoz, hogy a földbe zárjalak. Velem jössz! – mondom hideg, ellentmondást nem tűrő hangon.

– Soha…! – suttogja felém, remegő hangon, dacosan. Megpróbál hátrálni, de nincs hova. Az oltár mögött holttestek hevernek, előtte pedig én állok. Két választása van. Él vagy hal. – Soha! – próbálja eltolni magát tőlem, de megmarkolom a csuklóját. Ránt egyet, próbál kiszabadulni, de az ereje semmi az enyémhez képest. Egy utolsó kísérlet, egy kétségbeesett mozdulat, majd egyszerűen felkapom, mint egy zsákmányt, és a vállamra dobom. Ő sikít, ütögeti a hátamat, rúgkapál, a körmét a vállamba mélyeszti, de csak mosolygok rajta. Minél jobban küzd, annál világosabb számomra. Erős. Tudom, hogy ő kell nekem.

– Engedj el! – ordítja, de a hangját elnyeli a fegyverek zaja és a menekülők sikolya. Lassú, határozott léptekkel haladok kifelé. Az embereim fedeznek, oldalról lövéseket adnak le, tiszta utat nyitnak nekem. Egyikük kinyitja a nagy ajtót, miközben a másik kettő vérbe mártott pengével takarítja el az utolsó ellenállókat előlem. Valentina rúgkapál, de szorosan tartom. Érzem, hogy megfeszül a teste… tudja, hogy elveszett.

– Mostantól az enyém vagy. – A hangom pengeéles.

Ő újra megpróbálja a lehetetlent. Üt, kalapál, sikoltozik, ellenáll, de hiába. Az embereim elismerően néznek rám, miközben a káosz mögöttünk lassan elhal. Én pedig most már csak egyetlen célra összpontosítok. Elvinni őt a házamba. Az új otthonába.

Miközben a káosz mindent elnyel, én magammal hurcolom a gyönyörű arát, mintha ez az esküvő soha nem is a szerelemről, hanem sokkal inkább a hatalomról és a hódításról szólt volna.

***

A fekete autó motorja szinte már zavaró. Súlyos a csend, ugyanakkor… Rápillantok. Gyönyörű… Valentina itt ül mellettem a hátsó ülésen, még mindig vértől csöpögő esküvői ruhában, kék szemében színtiszta gyűlölettel és tűzzel. Apám mindig azt mondta, a nőkben pusztító tűz ég. És ha egyszer benne ragadok, nemcsak megégetem magam, de el is pusztulhatok. Nos… ez esetben vállalom a kockázatot. Valentina számomra a tökéletes nő. Mert tudom, az a tűz, ami benne van, soha nem fog kihunyni, és soha nem fog megégetni. Értem fog égni, élete végéig!

– Engedj el! – sziszegi hófehér fogai között.

Elmosolyodom. Mert olyan vad, olyan dacos… és pontosan emiatt kellett nekem. Mert őt élvezet lesz megtörni…

Hirtelen a kilincs felé nyúl, megpróbálja kinyitni azt a kibaszott ajtót. Durván elkapom csuklóját, hátracsavarom a kezét, és magamhoz rántom. Felszisszen a fájdalomtól, de nem kiabál, akár egy félőrült.

– Bátor kis menyasszony. És őrült is! – A füléhez hajolok. – Nézz rám! – parancsolom. Elfordítja a fejét, mire az állához nyúlok, és kényszerítem, hogy nézzen végre rám.

– Mától én vagyok az urad! Az életed, a tested, a döntéseid… mind az enyémek mostantól. És ha ellenkezel – Kicsavarom a kezét, hogy fájdalmat okozzak neki. Hogy érezze, velem nem baszakodhat. – Fájni fog.

– Soha… – A hangja remeg. A félelme ott vibrál minden mozdulatában, a pupillája kitágul, ahogy közelebb hajolok hozzá. Az egyik kezemet a combjára teszem, érzem a fehér ruha anyagán keresztül is, hogy megfeszül a teste, ahogy azt is, hogy egyszerre lüktet benne a tiltakozás és valami mélyen elfojtott kíváncsiság.

– Meg fogod tanulni, Valentina… – suttogom a fülébe. – A világ ma megtudta, hogy fölötte állok. És te is meg fogod tanulni, hogy fölötted is én állok.

A sofőr tekintete a visszapillantóban találkozik az enyémmel, de egy pillantásom elég, hogy lehajtsa a fejét, és szó nélkül tovább vezessen. Ez az én világom. És az asszony, akit elraboltam, a zsákmányom, és aki mostantól megkérdőjelezhetetlenül ebbe a világba tartozik.

Ahogy megérkezünk a házam elé, kirángatom Valentinát az autóból, és elindulunk a bejárat felé. Ellenáll, de leszarom. Ha sokáig vergődik és makacskodik, hamarabb bevágom a vörös szobába, mint gondolná!

Felvonszolom a lépcsőn, meg sem állok a szobámig. Berúgom az ajtót, belököm magam előtt, majd becsapom az ajtót mögöttünk, aminek hangja visszhangzik a sötét és rideg falak között. A nő liheg, közben dacos tekintettel néz vissza rám. Keménynek akar tűnni, de én látom a félelmét, érzem, hogy egyre erősebben vibrál benne az ellenállás és a pánik.

– Ahogy mondtam: mától hozzám tartozol. – A hangom nyugodt, ugyanakkor határozott, miközben lassan körbejárom, akár egy ragadozó a prédáját.

– Nem tarthatsz itt bezárva! – szűri a fogai között.

Nem válaszolok, ehelyett hirtelen megragadom a fátylát, mire ő riadtan felsikolt. Egyetlen mozdulattal letépem róla, és elhajítom a sarokba, majd újra elé állok.

– Engedj el! – tiltakozik, kapálózik. Megragadom a tarkójánál fogva, és magamhoz rántom.

– Csinálhatjuk így is! – Közelebb hajolok hozzá. A rózsaszín ajkához… – De az fájni fog – Magamba szívom mennyei illatát.

– Rohadj meg, te szemétláda!

Elmosolyodom a dacosságán. Válaszra sem méltatom.

– Fordulj meg, Valentina!

– És ha nem?

Kedvemre való válaszokat ad. Egy határozott mozdulattal a fal felé fordítom, és hozzászorítom.

– Gyűlöllek!

– Kezdetnek jó lesz… – Belemarkolok a ruha hátuljába, és széttépem rajta a finom anyagot, ami hangosan recsegve szakad szét, felfedve előttem meztelen hátát. A menyasszonyi ruha, az esküvő, a szövetség, a jövő, amit neki szántak, mind semmivé válik a kezem nyomán. Elengedem a ruhát, ami csendes surrogással a földre zuhan. Teszek egy lépést hátra, hogy megnézzem magamnak a nőt. A nőmet. Hosszú lába van, széles csípője, kerek feneke, fehér bőre. Tökéletes…

Darabról darabra téptem le róla a fehér selymet, míg végül remegve, szinte csupaszon, egy falatnyi fehérneműben áll előttem.

– Fordulj meg! – A hangom éles. Meg sem mozdul. – Nem kérem még egyszer!

Végül lassan felém fordul. A látvány semmihez sem fogható. Próbálja eltakarni magát, de én látom. Láttam már akkor is, amikor azzal a semmirekellő vőlegényével tárgyaltam. Már akkor, ott eldöntöttem. Az a szarházi akár behódol nekem, akár nem, az asszonya az enyém lesz. Mert így akarom. Mert kell nekem.

– Nézz rám! – parancsolom. Látom, hogy megfeszül az arccsontja, végül engedelmeskedik. Ahogy rám néz, a szemében megvetés ül. Színtiszta gyűlölet. Elmosolyodom. Fog majd más is így ragyogni benne…

Közelebb lépek hozzá. Az ujjaim először a vállát érintik, majd lesiklanak a karján, egészen a derekáig. Érzem, hogy kirázza a hideg, a bőre libabőrös lett az érintésemtől.

– Ez a ruha nem volt hozzád illő. – Belemarkolok a derekába. – Nem voltál azé, akinek szántak. Te az enyém vagy. A testeddel, a lelkeddel… mindeneddel.

Szeretném most azonnal az ágyamba vinni. Elvenni azt, amit nekem teremtettek. De a vágy másképp ég a félelemben, és másképp a rettegésben. Éppen ezért nem veszem birtokba. Majd csak akkor, ha az én asszonyom lesz! Szótlanul állok előtte, hagyom, hogy érezze a súlyt, a fenyegetést, a tényt, hogy mostantól én döntöm el, mi történik vele. És ez az igazi kegyetlenség, ez az igazi hatalom. Mert nem tudja, mikor lépek át a határon. A hófehér csipke szinte világít bársonyos bőrén, szőke haja kissé zilált, a tekintete még mindig tele van félelemmel és dühvel. Éppen ez az, amiért olyan gyönyörű. A zsákmány, amiért érdemes volt vért ontani.

Lassan körbejárom, hogy alaposan megnézhessem magamnak. Nem kell sietnem, hiszen már az enyém.

– Mától ez az otthonod. Ez a ház, ez a szoba. Az én hálószobám.

Megfeszül, mint aki minden idegszálával tiltakozik.

– Soha… – suttogja.

Megállok előtte, alig egy lépésre. A tekintetem végigfut rajta, aztán lassan felemelem a kezem, és végigsimítok az arcán. Ő hátrálna, de nincs hova.

– Mától velem alszol. – A hangom hideg parancsként csattan. Nem kérdésként, nem alkuként.

– Nem fogok! – kiáltja, és megpróbálja eltolni a kezemet.

A következő pillanatban megragadom a csuklóját, majd egyetlen mozdulattal az ágyhoz rántom. Nem erősen, csak annyira, hogy megértse, mennyire erőtlen mellettem. Felbillentem a fejét, kényszerítem, hogy a szemembe nézzen.

– Figyelj rám, Valentina! Én döntöm el, mi történik. Nem te. Ha ellenkezel, csak rosszabb lesz.

A szeme könnybe lábad, de nem sír. Harcolni akar, és pontosan ezt élvezem benne. Fölé magasodom, hogy lássa, én vagyok az ura. A férfi, akit élete végéig szolgálnia kell…

– Emlékezz, Valentina! – Lehajolok hozzá, az arca, az ajka veszélyesen közel van hozzám… – Az ágyunk mától közös. Elfogadod, vagy megtanulod a fájdalmasabb úton.

Lassan elengedem, ő pedig az ágy végébe húzódik, és magára húzza a vékony takarót, miközben a mellkasa hevesen emelkedik és süllyed. Mintha elbújhatna előlem… mintha elmenekülhetne… Már nem dacol, mert ő is tudja, hogy a szavaim nem üres fenyegetések.

Töltök magamnak egy pohár italt, majd leülök vele szemben a fotelbe. Lassan kortyolok, közben végig rajta tartom a szemem. A vadász, aki a saját ketrecébe zárta a gyönyörű prédát.

– Szokj hozzá, Valentina! – A hangom csendes, de éles, akár a penge. – Minden éjjel mellettem fogsz elaludni, és minden reggel mellettem fogsz ébredni!