Fresia beleolvasó
Hudson
Hűvös még a reggel. A nap épp csak megmutatja magát a horizontnál. Szeretek már korán reggel kilovagolni. Megnyugtat. Szeretem érezni a harmatos, friss levegőt, magamba szippantani az első napsugarak erejét. Szeretem, amikor a hűvös levegő végigcsiklandozza a gerincemet. De leginkább azt szeretem, hogy mindezt lóháton élhetem át.
Mindig is különleges kapcsolat volt köztem és a lovak között. Egészen mélyen, már gyerekkoromban gyökeret vert bennem irántuk a szeretet és tisztelet. Édesapám sokszor magával vitt a reggeli etetésekre, megmutatta, hogyan kell lecsutakolni egy lovat. Amikor nagyobb lettem, megmutatta azt is, hogyan kell őket patkolni, a patájukat tisztán tartani. Mindent megtanultam, amit csak lehet. De ez csak elméleti tudás. Minden egyéb más a szívben születik.
Átlagos család volt a miénk. Egy kis farmot vezettünk, ahol édesanyám lovaglóórákat tartott a tehetősebb gyerekeknek, mindeközben apám a földeket művelte. Minden, ami az asztalunkra került, legalábbis majdnem minden, önfenntartásból származott. A családom évtizedek óta ennek szentelte az életét. Már a nagy-, sőt, az ükszüleim is így éltek. Ám egy tragikus napon minden megváltozott. Amikor édesapám meghalt, olyan volt, mintha magával vitte volna ennek a farmnak a lelkét. Mert ő volt az. Miatta virágzott úgy. Fiatal voltam még. Alig múltam 18, de hirtelen azon kaptam magam, hogy férfivá kell válnom, ha meg akarom menteni azt, amiért a családom olyan régóta dolgozott. Persze akadtak érdeklődők szép számmal. Sokan fel akarták vásárolni a farmot és a hozzátartozó földeket.
De egy dolgot biztosan tudtam: soha nem fogom eladni. Ha vérrel és verejtékkel is kell majd megküzdenem minden egyes betevő falatért, minden egyes tégláért és minden egyes fűszálért, megteszem.
Nehéz évek következtek az életünkben. Kőkemény küzdelem volt ez. Viszont mindeközben megismertem őt. A legcsodálatosabb nőt, aki létezett a világon. Egy olyan valakit, aki minden tökéletessége ellenére mégsem illett bele teljesen az én idillinek hitt világomba. Mert Joanna szavakkal küzdött a jogaiért. Ügyvédként dolgozott, feltett szándéka volt, hogy segít az embereken. Egy nagyvárosi lány, akit mégis csábított ez az élet. Vagy sokkal inkább én…
Persze próbáltam őt bevezetni a vidéki hétköznapok szépségeibe, ami egy bizonyos fokig ment is, de ahogy a lovak vagy bármelyik állat közelébe értünk, ott nem volt továbblépés. Félt tőlük. Féltett engem is. Hiába beszéltem neki a tiszteletről és szeretetről az állatok iránt, ő hermetikusan elzárkózott. Azt mondta, engem mindennél jobban szeret, ezért is maradt itt, velem. Szereti a vidéki életet, a friss levegőt, a virágokat, a rétet, egyszerűen mindent, ami körülvesz minket. De a lovakkal soha nem tudott megbarátkozni. És én ezt elfogadtam. Elfogadtam, mert mindennél jobban szerettem őt. Elfogadtam, mert azt akartam, hogy velem maradjon. Hogy ha nem is teljesen, de a világom részévé váljon.
Gyönyörű éveket tudhatunk magunk mögött. Megéltük a szerelem minden létező formáját. A sok munka mellett rengeteget utaztunk. Joanna imádott új helyeket felfedezni. És én vele tartottam. Mert habár velem maradt, tudtam, mindent feladott, hogy velem lehessen. Így minden egyes út csekély ár volt ezért. De a szívem… bármerre is jártunk, mindig hazahúzott.
A farmra. A lovakhoz. Az életemhez.
Szerettük egymást. Különleges szerelem a miénk, így nem volt kérdés, hogy rövid időn belül megkértem a kezét, és feleségül vettem. Igent mondott nekem, és igent mondott erre az életre is.
Úgy gondoltam, nem érhet minket semmi rossz. Úgy gondoltam, életünk végéig így leszünk. Boldogan. Szerelmesen. Mert amikor az ember boldog, úgy gondolja, örökké él, és soha nem érheti baj. De ez nem így van… mert az élet olykor megmutatja a csúnyább arcát. Hogy a halál is létezik. Bármelyik pillanatban eljöhet értünk, hogy magával ragadja a boldog pillanatokat. Hogy a nevetés helyére könnyeket ültessen. Hogy a szeretet helyét átvegye a szomorúság…
***
– Jó reggelt, álomszuszék! – Leteszem a reggelit az ágy mellett lévő kis szekrényre, majd leülök az ágy szélére, megfogom a kezét, a számhoz emelem, és megcsókolom.
– Jó reggelt! – Álmosan elmosolyodik, miközben én apró csókokkal hintem a kezét. – Hány óra van?
– Kilenc.
– Anna?
– Már rég kint játszik a kertben.
– Miért nem ébresztettél fel?
– Olyan mélyen aludtál… – Végigsimítok az arcán. Az arcán, ami napról napra változik. Eltűnik róla a boldogság. Eltorzul a fiatalság és a szépség. De én még mindig reménykedem… Bár nem tudom miben…
– Egyre többet alszom…
– Szükséged van a pihenésre!
– Tudom. – Felsóhajt, majd lassan felül az ágyon, és megfogja a kezem. – Pár nap múlva…
– Nem akarok erről beszélni!
– De muszáj, szívem! – Végigsimít az arcomon. Vékonyabb lett. Törékenyebb. És a tudat, hogy nem tehetek semmit azért, hogy megmentsem… semmit, hogy meggondolja magát…
– Nem kell ezt tenned! Ez a folyamatos harc felemészti a maradék erődet!
– Meglehet. Viszont a tudat, hogy valami megváltozhat…
– Soha nem fog megváltozni semmi! A világ nem képes elfogadni ezt! És én sem vagyok képes!
– És mi a helyzet a halálra ítélt emberekkel? Ők hogyan fogadják el, hogy nem halhatnak meg méltóságteljesen? Az idős ember, aki egy otthonban várja a halált, aki már csak árnyéka önmagának, akit etetnek, fürdetnek és pelenkáznak… miért ne dönthetne úgy, hogy nem akar így élni?
– Hagyd abba!
– Vagy egy beteg ember. Egy nő, akire a férje valamikor rajongva nézett…
– Az a férfi még most is úgy néz rá!
– Egy nő, aki annyira vágyik az anyaságra, de mégsem tudja megélni. Mert az izmok elsorvadnak. A test magába roskad…
– Joanna… – Finoman megszorítom az arcát, és szájon csókolom. Nem bírom ezt hallgatni! Nem akarom! Az én Joannámat akarom. Azt a karakán ügyvédnőt, aki harcolni fog az utolsó pillanatig!
– Hudson… – Érzem, hogy meleg könnycseppjei az ujjaim közé folynak. – Támogatnod kell engem! Együtt kell ezt végigcsinálnunk!
– Nem vagyok rá képes!
– Dehogynem! Erősebb vagy, mint bárki! Ezt már nagyon sokszor bebizonyítottad nekem, és bebizonyítottad a világnak is. Mutasd meg még egyszer! Legyél a támaszom! – Megfogja a kezem, és megszorítja. – Egészségben, betegségben. Míg a halál el nem választ!
– Nem tudom, hogyan élek majd nélküled!
– Életem – Végigsimít az arcomon. –, ne aggódj! Olyan sok idő áll még előtted… – A fejemet csóválom. – Tudom, egy napon újra boldog leszel! Mert ez a kötelességed. Kötelességed megélni minden egyes pillanatot. És most azt akarom, élj velem, Hudson! És szeress úgy, ahogy én szeretlek téged.
Gyengéd, ugyanakkor forró csókokban egyesülünk. Megpróbálok nem gondolni a jövőre, nem gondolni arra, hogy őt érinteni nemsokára már csak egy emlék lesz. Nem gondolni arra, hogy az iránta érzett szerelmet beárnyékolja a gyász. Hogy a nő, akit mindennél jobban szeretek, azért harcol minden egyes nap, hogy végre meghalhasson…
– Látod, nem is olyan nehéz ez. Tudod, hogy mit akarok.
– Tudom. – Bólintok. Amikor kiderült, hogy Joanna gyógyíthatatlan betegségben szenved, összeomlott a világ körülöttünk.
Amiotrófiás laterálszklerózis. Avagy rövidítve ALS, ami egy motoros neuronbetegség, de a köznyelvben gyakran csak "idegsorvadásos betegségnek" hívják. Az ALS esetében a központi idegrendszerben, az agyban és gerincvelőben található motoneuronok elpusztulnak. Ennek következtében az akaratlagos izmok, amelyek többek között a mozgásért, a beszédért, a nyelésért és a légzésért felelősek, gyengülnek, majd a betegség előrehaladtával le is állnak. A szemizom viszont a végstádiumig működőképes marad, és a szívizom sem sérül. Az esetek zömében az izomzavarok a felső végtagból indulnak ki, és folyamatosan haladnak a törzs, majd a fej felé. Azonban a tünetek kezdődhetnek a nyelésért és beszédért felelős izmoktól, és tarthatnak a végtagok felé.
Joanna esetében az elsőről beszélünk.
Ahogy megjelent ez az alattomos betegség, rohamosan romlani kezdett az állapota. Az orvosok átlag három évet jósolnak. Az első hetekben csak sírtunk. Vagyis sokkal inkább Joanna. Majd mikor túllépett a kezdeti sokkon, hadjáratba kezdett. Azt mondta, nem akar úgy meghalni, hogy teljesen cselekvőképtelenné válik. És nem akar úgy meghalni, hogy levegőért küzd. Hogy megfullad. Ezért eldöntötte: minden erejével és tudásával harcolni fog az eutanáziáért. Mert az embernek joga van méltóságteljesen meghalni. Főleg egy olyan betegség miatt, ami mindenhogy az életébe kerül. Hiszen itt nincs túlélési lehetőség. Biztos a halál.
– Segíts!
Óvatosan alányúlok, felemelem az ágyból, majd beteszem a tolószékbe. Próbál elindulni, de a keze lecsúszik.
– Alig bírok már fogni vele! – Megmozgatja az ujjait.
Vékony lett. Erőtlen. Komolyan mondom, kínzás ez. Végignézni, ahogy a szerelmed teste szép lassan elsorvad. És te nem tehetsz semmit. Mert nem vagy Isten. Egy dolgod van. Mellette lenni az utolsó pillanatig, és végig fogni a kezét ezen a nehéz úton. Rengeteg nehéz döntést hoztunk az elmúlt időszakban. És tudom, az igazán nehéz időszak még csak ezután következik.
– Segítek!
– Ne! – Rám kiabál. – Fog menni! Mennie kell! Össze kell készülnöm a mai találkozóra. Habár nincs sok esély, meg kell próbáljuk.
A világ elzárkózik az eutanázia fogalma elől. Habár néhány országban már elfogadott, segítenek meghalni a gyógyíthatatlan embereknek, itt, nálunk még mindig zárt ajtókat próbálunk berúgni. Ugyanis az aktív eutanázia továbbra is tiltott. Egy orvos nem adhat be halálos dózisú gyógyszert egy betegnek. Viszont az önkéntes eutanázia már néhány államban engedélyezett. Ami azt jelenti, hogy az orvos felírhatja a halálos mennyiségű gyógyszert, viszont ezt a beteg veszi be. Tehát ő vet véget az életének.
Joanna az aktív eutanázia elfogadásáért harcol, ugyanis bármennyire is szenved egy ember, véget vetni saját kezűleg az életének szinte lehetetlen. Joanna is megpróbálta. Arra léptem be a fürdőszobába, hogy a kezében volt egy marék gyógyszer, és a tükörképét bámulta. Nem tudom megtett-e volna, ha nem megyek be. Azt mondta, hogy nem. Nem merte. Mert bármennyire is félt ettől a betegségtől, a haláltól még jobban. Félt attól, mi lesz, ha elveszít minket. A feleségem mindig is harcos volt. Azt mondta, megfutamodás lett volna, ha a könnyebbik utat választja.
– Az olyan beteg embereknek, mint én, igenis joguk van ahhoz, hogy eldöntsék, hogyan fejezik be a földi életüket. Azt akarom, hogy a hozzám hasonló emberek igenis dönthessenek. Mert senki nem akar ilyen véget az életének. Nem akar hónapokig, netalántán évekig egy tehetetlen testben raboskodni. Mert az elme mindvégig épp marad. Halljuk és látjuk, mi történik körülöttünk. Élünk, de mégse. Rabok vagyunk. A saját testünk és egy halálos betegség rabjai…
– Anyuci, anyuci, , mit fogtam neked! – A következő pillanatban beront Anna, aki mindennap azt kérdezi tőlem, mikor gyógyul meg az anyukája.
– Hadd lássam!
– Nézd! – Anna Joanna ölébe nyom egy üveget. – Fogd meg!
Joanna erőt vesz magán, az üvegért nyúl, majd lassan felemeli. Nehezére esik már ez az egyszerűnek tűnő mozdulat is…
– Ugye milyen szép? Neked fogtam.
– Csodálatos! – Ahogy Joanna még jobban felemeli a kezét, az üveg kifordul belőle, a földre zuhan, és darabokra törik, a pillangó pedig kirepül.
– Sajnálom! – Joanna elsírja magát.
– Semmi baj, anyuci! – Anna az ölébe hajtja a fejét. – Fogok neked másikat.
Joanna rámnéz. A tekintete… megtört. Nem is tudom, hogy lehet ezt ép ésszel kibírni. Hogyan lehet ezt végigcsinálni? Elfogadni azt, hogy pár nap múlva vége az életednek. Az életednek, ami még csak most kezdődne…
– Gyere, kicsim! Anya fáradt. – Magamhoz húzom a lányunkat.
– Apa, mikor fog meggyógyulni anya?
Soha…
Joanna elfordul tőlünk. Fogalmam sincs, mit érezhet. Hogy én mit érzek? Mérhetetlen fájdalmat és tehetetlenséget, amiért nem tudom megmenteni a feleségemet. És amiért nem tudok a lányomnak olyan gyerekkort biztosítani, amilyet megérdemel.
Végigsimítok Anna arcán.
– Fogsz egy másik pillangót anyának?
– Igen – szipogja.
– Ügyes kislány. Menj!
Ahogy Anna kimegy, Joanna mögé állok, és megszorítom a vállát.
– Mi lesz Annával, ha én nem leszek? Mit fogsz neki mondani?
– Fogalmam sincs.
– Ígérd meg, hogy mindig mesélsz neki rólam! És ígérd meg… – Nagy nehezen felém fordul. – …nem hagyod, hogy elfelejtsen!
Összeszorítom az állkapcsomat, közben olyan erősen koncentrálok, hogy ne sírjam el magam, hogy görcsbe rándulnak az ujjaim.
– Nem hagyom!