Hozzád láncolva beleolvasó

1. RÉSZ

Prológus

– Hé, te! Mit csinálsz ott? – üvöltötte a dagadt, zsíros hajú eladó, miközben dühösen megindult felém.

– Én... semmit – lassan hátrálni kezdtem az ajtó irányába.

– Mi van a kezedben? – Szinte már elért hozzám, amikor egy gyors mozdulattal kiugrottam az ajtón, és futásnak eredtem.

Mindig alaposan felmértem a helyet, ahonnan lopni készültem, így kerülve el, hogy el tudjanak kapni. Most sem volt ez másképp. Tudtam, hogy a kövér boltos a büdös életben nem ér a nyomomba.

– Te szemét kis tolvaj, fogják meg! – kiabálta utánam. Hallottam mély és rekedtes hangját, ami szinte visszhangzott az emeletes épületek között.

Loptam.

Ahol, és amit csak tudtam. Először csak egy zsemlét, majd csokit, hogy éhen ne haljak attól a csekély és szar ételtől, amit az árvaházban elém dobtak. Egyre bátrabb és ügyesebb lettem, jól ment nekem, az évek során pedig tökélyre fejlesztettem ezt a képességemet. Bántott a lelkiismeret, de még jobban az, ha engem bántottak. Valahogy túl kellett élnem.

Élni…

Milyen élet az, ahol csak küzdesz? Ahol a szeretetnek még csak halvány nyomát sem látod? Egyáltalán, milyen szeretni és szeretve lenni?

Talán sosem tudom meg…

Végre lassítottam a tempón, ziháló légzésem is csitulni kezdett. Láttam, ahogy a forró leheletem összekeveredik a fagyos késő délutáni levegővel. Elégedetten szorongattam a zacskó mini 7Dayst, amit elcsentem a boltostól. Tudom, lopni bűn, de nem bűn olyantól lopni, akinek van. Aki semmibe néz egy hajléktalant vagy egy árva gyereket. Az a boltos gonosz ember. A szeme elárulta. Ahogy mindenkit. Habár kölyök voltam még, tudtam olvasni az emberek tekintetében. Hogy mit láttam sokszor bennük? Lenézést. És talán némi sajnálatot. Hogy mire ment vele egy magamfajta utcagyerek? Semmire. De legalább észrevettek, ami azt jelentette: létezem.

Lassan elértem a célomhoz, a város egyik legeldugottabb, legkoszosabb sikátorához. Sűrűn jártam odat. Hogy mit kerestem?

– Simon, Simon – suttogva ismételgettem egymás után.

– Keyla?

– Szia!

Azonnal odaléptem Simonhoz, akin minimum három koszos és vastag télikabát volt, fején egy fekete, elnyűtt sapka, arcán többcentis szakáll. Őt kerestem. Egy embert, aki képes emberként kezelni.

– Keyla, mondtam már, hogy ne gyere ide. Ez egy veszélyes környék.

– Még élek.

– Hála istennek! – sóhajtotta.

– Nem, neked. Nézd csak! – felé nyújtottam a zacskó minikiflit, mire összeszűkült és ráncos szeme kinyílt. Ki tudja, mikor evett utoljára…

– Mi ez? – A kezemben lévő kis piros zacskót bámulta.

– Hmm, mini csokis kifli – magyaráztam.

– Gyere, együk meg! – Felém nyújtotta a kezét, amit gondolkodás nélkül megfogtam. Miért? Mert bíztam benne. Bementünk a kis kuckójába, ami rongyokból és vastag kartonokból állt, leültünk, és enni kezdtünk. Nem féltem tőle, hiszen Simon mentette meg az életemet évekkel azelőtt. Talán ezért mentem el hozzá, amikor csak tudtam, és ezért loptam neki kaját. Persze nem nézte ezt jó szemmel. Mármint a lopást. Egy hajléktalan, akinek elvei vannak. Furcsa, mi? Simon jó ember. Nem érdemelt ilyen sorsot.

Igazából senki sem érdemel…

Az életem egy rakás szar volt, de mégis neki köszönhettem, hogy élek. Úgy éreztem, tartozom neki ennyivel.

– Mesélj nekem róla! – törtem meg a kettőnk között ülő csendet.

– Annyiszor elmeséltem már. Hányszor akarod még hallani?

– Ahányszor csak elmeséled. Annál jobban fogom tudni gyűlölni. Mesélj róla!

Simon felsóhajtott, becsukta a szemét, mintha maga elé képzelné azt az éjszakát.

A születésem éjszakáját.

– Sötét volt, és szakadt az eső. Nagy vihar tombolt akkor éjjel. A villámok úgy cikáztak az égbolton, mintha csak odarajzolták volna őket. A kövér és hideg esőcseppek terebélyes tócsákat képeztek a forró aszfalton. A fal mellett ültem, amikor lépteket hallottam az utca felől. A hang irányába fordultam, és megláttam egy fiatal lányt. Lehajolt, letett egy kis csomagot a földre. Nagyot sóhajtott, figyeltem, ahogy a könnycsepp kicsordul szomorú barna szeméből.

– Lehet, csak az eső volt – vágtam közbe ridegen.

– Nem, azok a szomorúság könnyei voltak. Lassan felegyenesedett, majd elhaladt mellettem. Utánanéztem. Vékony volt, és csapzott, a vállán egy fekete rózsa tetoválással.

– Ki volt ő? – jött a kérdés, amit minden mesénél feltettem, amire mindig ugyanazt a szívfacsaró választ kaptam.

– Az a lány az anyád volt, a kis csomag pedig téged rejtett. Apró voltál, és törékeny, alig éltél. Magamhoz vettelek, és elsétáltam veled a legközelebbi árvaházba. Abban bíztam, ott jobb sorod lesz – tette hozzá elhalón.

– De nem így lett – sóhajtottam.

Az árvaházban befogadtak. Miért is ne tették volna? Egy árvaház erre való. Megunt, gyűlölt, eldobott gyerekek gyűjtőhelye. Ezek az intézmények állami tulajdonban voltak, és az úgynevezett úriemberek, akik szép és meleg házban éltek, nem foglalkoztak velünk, gyerekekkel. Nem vágytunk semmi másra, csak meleg és bőséges ételre, meg persze néhány jó szóra. De az itt nem volt. SOHA! Nem meséltek nekünk este lefekvés előtt, nem érintettek puha, meleg kezek. Ránk oltották a villanyt, és mindent beborított a sötétség. Halk hüppögések, szipogó imák kúsztak minden éjjel a sötét éjszakába. Fekete rácsos ablakok, melyeken vastag, poros, sárga függönyök lógtak, amiken még a felkelő nap sugarai is szenvedve hatoltak át. A magány ott élt a falak között, szorosan összefonódva a reménytelenséggel. Nem telt el úgy nap, hogy ne bámultam volna ki az ablakon, hogy ne vártam volna valakire, aki megment. Aki nem néz szemétnek, aki meglátja a fényt, ami épp csak pislákolt bennem. Az ott élő gyerekek mind reményvesztettek és bizalmatlanok voltak. Kiben és miért bíztak volna?

Egy olyan ember, akit eldobtak, nehezen bízik és nehezen hisz. A hit ismeretlen volt számunkra. Tudtuk, egy napon az utcán végezzük. Van, akiből tolvaj lesz, van, akiből drogos vagy alkoholista, másból kurva, de semmiképpen sem lesz belőlünk normális ember. Nehéz ilyen körülmények között igaz embernek maradni. A nehezebb utat is mi magunk választjuk! A kérdés csak az, hogy végig merünk-e menni rajta.

– Sajnálom, Keyla, nagyon sajnálom – motyogta Simon a bajsza alatt, miközben a maradék kiflit majszolta.

– Ne sajnáld, ez volt a sorsom.

– A sorsunkat mi magunk alakítjuk, Keyla.

– Akkor te miért vagy itt?

– Mert én gyenge vagyok. Tudod, ebben a világban a gyenge elbukik, az erős felemelkedik. És te fel fogsz emelkedni egy napon.

– Úgy gondolod?

– Tudom, hogy igen – biztatóan rám mosolygott.

– Nem hiszek a tündérmesékben.

– Nem is kell. Magadban higgy! Ha van hited, nem lesz lehetetlen a számodra. Az emberek mindig máshol keresik a kapaszkodót, pedig az valójában bennünk van. Soha nem vagyunk erősebbek, mint akkor, amikor megtör az élet. Amikor pofont kapunk, és elesünk. Fel kell állni, nem lehet megalkudni, küzdeni kell!

– Akkor te miért nem küzdesz, Simon? – Nem értettem, hogy egy ilyen kedves és értelmes ember mit keres az utcán. Belenéztem abba a szomorú szempárba, amibe duzzadt könnycseppek tolultak.

– Mert a harc az erős szívűeknek való, akik oroszlánnak születtek. Én nem vagyok oroszlán. De te – a vállamra tette a kezét – az vagy! Most pedig menj, hideg van, hamarosan zárják a kapukat.

– Rendben, majd jövök, Simon. – Megsimogattam a kézfejét, és lassan elindultam vissza az árvaházba.

– Mindig várni foglak, Keyla. Vigyázz magadra!

Ezek voltak az utolsó szavai hozzám. Akkor még nem is gondoltam, hogy akkor látom őt utoljára…

* * *

Hideg volt. Olyan hideg, hogy egészen a csontomig hatolt. Magamra húztam a büdös és koszos paplanomat, összébb fogtam magamon a kabátomat.

– Keyla, nagyon fázom – suttogta mellettem Tomy.

Tomy a legjobb barátom volt. Nem, olyan, mintha az öcsém lett volna. Szomorúan figyeltem elkékülő és remegő ajkát, egymásba fonódó, vékony ujjait. Napok óta betegeskedett. Hogy orvos látta-e? Ugyan, dehogy. Azt mondták, erős gyerek, majd helyrejön. Még csak tízéves volt. Fiatal és tehetetlen. Szalmaszőke, kócos haja megnyújtotta vékony kis arcát. Tomy kedves és rendes kisfiú volt, de nagyon zárkózott. Nem sokkal korábban elvitte egy család, de pár nap múlva visszahozták, mert nem felelt meg az elvárásaiknak. Szerintük túl pipogya volt. Nekik olyan gyerek kellett, aki mindenben jeleskedik majd.

– Gyere, bújj ide! – Magamhoz húztam, és szorosan átöleltem, megpróbáltom felmelegíteni.

Ott feküdtünk azon a koszos matracon, a fűtetlen szobában, egy lepukkant árvaház padlóján. A levegő hideg és áporodott volt, melyben fájdalmasan ölelkezett össze a többi gyerek forró lehelete. Ezt miért nem látta a világ?

– Itt fogunk meghalni, Keyla – suttogta a nyakamba remegő hangon.

– Nem halunk meg, Tomy. Holnap szerzek neked egy vastagabb kabátot, ígérem.

– De hogyan?

– Lopok neked egyet.

– Az bűn, Keyla. Isten megbünteti azokat, akik bűnöznek.

Tomy szavai könnyeket csaltak a szemembe.

– Nincs Isten, Tomy. Ha lenne, akkor nem szenvednének az emberek. Gyerekek fagynak halálra, koldusokat bántalmaznak az utcákon, mindeközben a gazdagok meleg és hatalmas házakban élnek. Ha lenne Isten, akkor mi nem fagyoskodnánk itt. Ha lenne Isten, akkor lett volna a szüleinkben könyörület, hogy ne dobjanak ki. Ha van Isten, azért nem büntet meg, mert segítek valakinek. Neked. – Végigsimítottam selymes kis arcocskáján.

– Ne lopj, Keyla! – Hideg és csontvékony ujjait az arcomra tapasztotta, majd lassan becsukta a szemét. – Szeretlek, Keyla, te vagy a legjobb barátom. – Meleg könnycsepp kúszott az ujjaim közé, miközben a kis Tomyt öleltem. A harag hatalmasra duzzadt bennem.

Nincs Isten!

– Én is szeretlek, Tomy. Ne aggódj, holnap lesz kabátod!

Széthúztam a több számmal nagyobb kabátomat, és a mellkasomhoz vontam. Éreztem, ahogy forró könnyeim végigfolynak jéghideg arcomon, éreztem, hogy a szívem legalább annyira hideg, mint ez a késő téli éjszaka. Ott sínylődtünk e falak között, amelyeket olyan szorosan kötött össze a fájdalom. Annyi gyerek és annyi élet. Annyi ima és annyi szenvedés. De mindhiába.

Az árvaház falai között nem élt már a remény…

***

Reggel még mindig összebújva feküdtünk. Tomy szeme csukva, apró ujjai a mellkasomon pihentek. Mozdulatlanul figyeltem nyugodt és bársonyos arcát. Lassan hét óra volt. Akármennyire is békés volt az álma, fel kellett ébresztenem.

– Tomy, gyere, menjünk enni! Ha nem sietünk, nem marad semmi. – Mozgatni kezdtem vékony kis testét, hogy keljen fel. Ha nem értünk oda időben, jóformán még maradék sem maradtt nekünk.

– Tomy, keljél! – Ismét megráztam, de nem mozdult. – Tomy! – kiabáltam, közben még erősebben rángattam. – Tomy, kérlek! – Meleg tenyerem jéghideg arcára simítottam, majd keserves zokogásban törtem ki. – Istenem! – tekintetem az ég felé emeltem. – Miért? Hisz még gyerek volt. Egy apró és törékeny lélek. – A mellkasára hajtottam a fejemet, és ordibálva felzokogtam. A koszos falak újabb bánatot szívtak magukba. Azt kívántam, bárcsak összeomlanának! Bárcsak ne hallanának több sírást!

Tomy meghalt.

A testemet rázta a sírás, fojtogatott a düh és a tenni akarás. Felpillantottam. Minden gyerek körénk gyűlt. Alacsonyak és magasak, idősek és fiatalok. Mindegyikőjük szomorú és fájdalmas történetet hordozott.

– Mi folyik itt? – Petra férfias hangjára mindenki szétszéledt. Ő volt a rangidős "gondozó", akitől mindenki rettegett, mert egy igazi vadállat volt. – Keyla, mi történt?

– Kérem, segítsen! – könyörögtem annak a nőnek, akit legszívesebben szembeköptem volna. Még mindig Tomy élettelen testét szorongattam, ahogy felnéztem rá.

– Menj innen! – Arrébb lökött, de olyan erővel, hogy a fenekemre estem.

– Petra… – hüppögtem.

– Nincs mit tenni. Meghalt. – Felállt.

Ennyi? Ennyivel el van rendezve a dolog?

– Segítsen! – ordítottam torkom szakadtából.

– Süket vagy, Keyla?! Meghalt – közölte ridegen a keserű valóságot.

Hirtelen felindulásból felpattantam a földről, és nekirontottam. Ott ütöttem, ahol csak értem.

– Rohadt szemétláda! Megfagyott! Éhezett! Miattatok! Azt kívánom, bárcsak te feküdnél itt! Azt kívánom, bárcsak te lennél halott! – Vadul ütlegeltem. A teste magába szívta az ütéseket. Mintha egy betondarabot akartam volna összezúzni.

Megunta a kínlódásomat, elővette a gumibotját, és rám sújtott. Újra és újra.

A földre zuhantam.

Tomy mellé.

Néztem angyali arcát, ami soha nem volt ennél szebb, ennél csodálatosabb. Miközben gyönyörködtem a halál gyermeki arcában, hagytam, hogy a kemény gumi a testemnek ütődjön. Reméltem addig tart a verés, amíg meghalok, amíg az én testem is elfárad. De a halál nem mindenkihez kegyes. A percekig tartó verés nem hozta el a megváltást, nem tudtam meghalni. Még nem. Petra felemelt, és kirángatott a folyosóra, onnan le az alagsorba, be a szobába. Oda, ahová az engedetlen gyerekek kerülnek.

Oda, ahol a szív megtörik…

* * *

Napok óta be voltam zárva abba a szobába, ahová szenvedve lopakodott be a fény, ahol sötétek és komorak voltak a falak, ahol érződött a szenvedés és a kín szaga. Ott nemcsak a test tört meg, hanem a szív is. Napok óta nem ettem, csak egy-egy pohár vizet csúsztattak be, azt is csak azért, hogy meg ne haljak. Milyen kurva rendesek! Képesek majdnem halálra éheztetni azért, hogy megtörjenek. Egy gyereket! Létezik egyáltalán ilyen? Ha nem éltem volna át, el sem hinném. Miért nem tett valaki valamit? Hát ennyire nem érdekelte az embereket az árva gyerekek sorsa? Az élet undorító és kegyetlen.

Tomyra gondoltam…

Már biztosan eltemették, és én nem lehettem ott. Nem lehettem ott, mert szembeszálltam azzal a rohadék Petrával. Az a nő maga volt a kész gyötrelem. Bár addig vert volna, hogy én is meghaljak! Semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy megszabaduljak a szenvedéstől, hogy a lelkem végre kiszabaduljon a fájdalom és a kín börtönéből.

Reszkettem. Fáztam. Koszos és büdös voltam. Patkányok szaladtak el mellettem, néha-néha rám pillantva, hogy élek-e még. Igen, éltem, mert fájt minden lélegzetvétel, fájt minden sóhaj.

Mire kimerülten ismét álomba szenderültem volna, meghallottam a zár kattanását. Tekintetemet a fény felé fordítottam, ami úgy bántotta a szememet, hogy majd kiégett a retinám.

– Kifelé! – Petra belevilágított az arcomba, mire szorosan összeszorítottam a szememet, és a kezemet az arcom elé tettem. – Süket vagy? Állj fel! – utasított.

Lassan felálltam, és ingatag léptekkel elindultam a fény felé. A lábam alig bírt el, annyira gyenge voltam.

– Igyekezz, nem érek rá egész nap! – morogta. Ahogy mellé értem elfintorodott. – Zuhanyozz le! Koszos és büdös vagy. – Meglökte a vállam, hogy szedjem a lábam.

– Rohadj meg! – suttogtam az orrom alatt. Legszívesebben a képébe mondtam volna, de nem akartam ott maradni, és leginkább: nem akartam megtörni. Még nem! Inkább magamba fojtottam a dühömet. Egy napon visszafizetem az adósságot.

Lassú léptekkel haladtam a szobám felé, közben összefutottam néhány sorstársammal, akik szomorúan és együttérzően néztek rám. Gyűlölöm, ha sajnálnak, eszembe juttatja, mennyire szar az életem, és hogy mennyire tehetetlen vagyok.

– Mi a faszt bámultok?! – ordítottam, mire félrenéztek.

Ahogy beértem a szobába, azonnal kivettem a szappant a párnám alól. Szerencsére még nem lopták el. Magamhoz vettem néhány ócska göncöt mielőtt elmentem zuhanyozni.

A fürdőben ledobáltam a büdös ruhákat, amik magukba vették a szenvedés szagát, majd a zuhany alá álltam. Percekig csak folyattam magamra a forró vizet, becsuktam a szemem, hagytam, hogy sós, égető könnyeim kiszabaduljanak.

Nincs már sok hátra. Pár év és szabad leszek, biztattam magam. Hogy mi lesz utána? Azt nem tudtam. Hol kötök majd ki? Fogalmam sem volt. Nem tudtam, mit hoz nekem a sors, de semmi jóra nem számítottam. Hiszen miféle élet várt egy magamfajtára? Semmilyen.

A falnak támasztottam a fejemet, hosszú hajam az arcomra tapadt. Megpróbáltam kisírni minden bánatomat, hogy megerősödve hagyjam el a zuhanyzó falait.

***

A napok lassan teltek. Az ágyam üres volt, minden éjjel azt éreztem, hogy Tomy velem van, hogy nem halt meg, csak elment, és majd visszajön.

– Ebéd! Kifelé! – kiáltotta Petra, mire mindenki megindult az étkező felé.

Nos, az aznapi menü sem volt jobb a többinél. Beazonosíthatatlan leves, amiben néhány répaszelet úszkált, valami gusztustalan főzelék mócsingos hússal. A disznók jobb kaját esznek egy tanyán.

Leültünk, és enni kezdtünk. Az étel sótlan volt, és undorító.

– Sajnálom szegény Tomyt – suttogta Doris. – Nagyon sajnálom!

– Jobb így neki – motyogtam az orrom alatt.

– De, Keyla! – elképedve nézett rám.

– Már nem szenved. Miféle élet ez, Doris? – körbemutattam a kanalammal.

– Jobb, mint a halál.

– Nem hiszem.

– Van még cigid?

– Nincs.

– Lopnunk kell.

– Soha többé nem lopok.

– Hogyhogy?

– Mert megígértem Tomynak.

– De...

– Nincs de! Egyél!

Folytattuk az evést, közben hallani lehetett, ahogy a kopott fém vadul koppant a tányérokhoz.

– Keyla, ki az a férfi? – kérdezte kíváncsian Doris, közben a bejárat felé mutatott.

– Nem tudom, néha eljön és adományoz.

– Tudtad, hogy néha-néha magával visz egy lányt?

– Igen, feltűnt.

– Most is téged néz.

– Észrevettem – lesütöttem a tekintetemet, hogy elkerüljem a gazdag idegen fürkésző pillantását. Járt már ott, a korábbi években egyre többször, és észrevettem, hogy mindig bámult.

Alighogy befejeztem az ebédet, Petra lépett mellém, mire valósággal összerezzentem.

– Keyla, szedd össze a holmid, elmész!

– De miért?

– Ne kérdezősködj, igyekezz!

Az idegen felé pillantottam, aki kedvesen felém mosolygott. Kellemes külső, jó modor, smukk a köbön.

Lassan felálltam, és elindultam a szobába, hogy összeszedjem a cuccaimat.

Hát ez a nap is eljött. Hamarabb, mint gondoltam.

Összekapkodtam azt a kevés holmit, amim volt, és elindultam egy új élet felé, amiről nem tudtam, mit tartogat nekem, de úgy gondoltam, ettől a helytől csak jobb lehet.

Mindig is hittem abban, hogy kiszabadulok abból a börtönből, hogy egy jobb élet vár rám amellett az úriember mellett. De valójában még nagyobb kelepcébe sétáltam. Naiv voltam, és szinte még gyerek. Akkor még nem tudtam, hogy nem szabadságot kaptam, nem esélyt, csak újabb láncokat. Láncokat, melyek talán életem végéig a saját börtönömbe zárnak.

Ez az életem, ami nem egy rózsaszín mesevilág, itt nincsenek vattacukorból a dolgok. Ez a pokol, az én személyes poklom, ahol minden napot csak túl kell élnem!