Hozzád tartozva beleolvasó

2.RÉSZ

Kiválasztottam a legszebb, a legdrágább, egyben a legkihívóbb ruhát az átadóra. Vörös, földig érő szaténanyag, kellemesen mély dekoltázzsal és csipkés gyöngyberakással, mélyen kivágott hátrésszel. Részben tudatos volt… Jó, nem. Teljesen tudatos. Azt akarom, ha Daniel meglát benne, megegye a fene. Azt akarom, hogy vonzónak és kívánatosnak tartson, hogy lássa, mit veszített. Mit veszített akkor, amikor engem félt elhívni, és hogy mekkora hibát követ el, hogy helyettem azzal a buta libával jelenik meg az átadón.

Az utolsó simításokat végzem. Még egy kis púder, mélybordó rúzs… Hirtelen megcsörren a mobilom. A kijelzőre pillantok, Victor az.

– Igen?

– Szia! Itt állok a lakásod előtt. Kész vagy?

– Igen, azonnal lent vagyok.

Elszívom a maradék cigimet, gyorsan kezet mosok, és beveszek egy rágót. Még egy kis parfüm a nyakra, hogy ne legyek kész bagógyár, majd elindulok lefelé. A szívem vad iramban dörömböl a mellkasomban. Nem Victor miatt, sajnos nem miatta, pedig ő igazán megérdemelné azokat a dobbanásokat. Ő egy nagyvonalú és kedves férfi, de sajnos nem Daniel.

Kilépek az ajtón. Victor a hosszú limuzin mellett áll. Fekete szmokingot visel, tökéletesen megkötött csokornyakkendővel. A haja jól fésült, arcán csekély borosta. Rendkívül vonzó férfi, ezt el kell ismernem.

– Gyönyörű vagy, Keyla. – Elém áll, finoman megfogja a kezem, és a szájához emeli. – A legszebb nő, akit valaha láttam – suttogja, majd hosszú csókot ad a kézfejemre.

– Köszönöm szépen – dünnyögöm, közben óvatosan visszahúzom a kezemet. – Te is nagyon elegáns vagy.

Elmosolyodik, majd ajtót nyit nekem. Beülünk, és elindulunk az átadóra.

– Örülök, hogy az én oldalamon tündökölsz ma este.

– Én pedig köszönöm a meghívást. – Finoman a táskámba markolok, majd kinézek a lesötétített ablakon. A holdat kémlelem. Ezüstösen ragyog, és teljesen kerek, akár egy hatalmas ezüstgolyó.

– Keyla…

– Victor, kérlek, ne most! – Nem akarom hallani. Sejtem, mivel akar előhozakodni.

– Ugye tudod, hogy egyszer meg kell beszélnünk ezt a dolgot? Nem lehet mindig menekülni.

– Tudom, de ne ma, kérlek! – suttogom.

– Ahogy akarod, ne rontsuk el a ma estét semmivel.

Az út további részében néha váltunk pár szót, ami inkább a munkáról szól. Nem akarok jobban belemerülni a beszélgetésbe, nem hiányzik ettől nagyobb bonyodalom. Majd megbeszéljük a kettőnk dolgát később. Bár köztünk nincs olyan, hogy "kettőnk"…

Megérkezünk az átadóra, ami egy elegáns étteremben zajlik a hotel földszintjén. Igen, egy, a felső tízezernek kialakított épületet adunk át az este folyamán. Az épület reneszánsz stílusban épült. Na, nem vagyok építész, csak a tervekből tudom. Bár bevallom, tetszenek az épületek, szívesen terveznék én is, ennél is szívesebben rendeznék be egy gyönyörű házat. Úgy, mint Elinor. Lehet, beszélnem kellene vele erről? Ő biztos tudna segíteni nekem ebben. Jó lenne nemcsak titkárnőként dolgozni, hanem, mondjuk, külső- vagy belsőépítészként.

Kiszállunk a limuzinból, és elindulunk a mélybordó szőnyegen, ami egy fémkeretes üvegajtóhoz vezet.

Tiszta Hollywood.

Kellemes zene szűrődik ki, és ahogy beljebb lépünk, ez csak fokozódik. Aranyberakásos, faragott oszlopok karcsúsítják a belteret, a falakon gyönyörű festmények lógnak, átlátszó fehér baldachinfüggönyökkel keretezve. Hófehér gránitlapok nyelik el lépteinket, ahogy a legnagyobb csarnok felé haladunk. Minden díszes és pompás. Megrendítő, egyes emberek hogyan élnek. Itt még a csapból is pezsgő folyik, kaviárt szolgálnak fel, az utcákon meg éhező emberek kuporognak. Hol van az igazság? Az egyenlőség? Miért van az, hogy egyesek olyan jól élnek, hogy az már felháborító, másoknak meg alig jut a napi betevőre. Miért ennyire kiélezett a helyzet?

– Victor, Keyla, sziasztok! – Elinor lép mellénk. Szőke haja laza kontyba rendezve a tarkóján. A fekete, földig érő, karcsúsított estélyi tökéletesen rásimul irigylésre méltó alakjára.

– Szia, Elinor! Gyönyörű vagy. – Victor megfogja Elinor kezét, és megcsókolja a kézfejét.

– Köszönöm szépen, de úgy látom, nem csak én. – Végignéz rajtam, és elismerően bólogat.

– Szia, Elinor! Köszönöm szépen. Hát, te sem panaszkodhatsz.

– Köszönöm. Nagyon elegáns lett az estély, ügyes volt a szervező, és persze Keyla is. – Rám kacsint, mire én csak leszegem a fejem. Nem sok részem volt benne, főleg, hogy pár napra felszívódtam amiatt a hólyag miatt. Apropó hólyag… hol lehet Daniel? Körbenézek, de nem látom. A szívem belefacsarodik a tudatba, hogy azzal a piszkafa Gysellel jött. Vajon vele is távozik? Felviszi magához?

Elinor megszakítja szomorú sóvárgásomat.

– Keyla, iszunk valamit?

– Igen. – Közben lopva Victorra nézek.

– Menj csak, én megkeresem Atkinst – válaszolja, majd Elinorral megcélozzuk az italrészleget.

– Ezt meg kell kóstolnod. – Felemel egy karcsú poharat, és felém nyújtja. – Francia. Olyan, mintha felrobbanna minden ízlelőbimbód. Csak kóstold meg!

Elveszem a poharat, és belekortyolok. Az ital édes és fűszeres. Az illata akár a frissen préselt szőlőé, amit a nap sugara gondosan ölelt.

– Nagyon finom – suttogom, majd elakad a lélegzetem, ahogy meglátom Danielt bevonulni. A nők összesúgnak, ahogy őt bámulják. Pazar látványt nyújt fekete szmokingjában, hófehéren vakító ingében. Fekete hajával, feszes állkapcsával olyan, akár egy elérhetetlen istenség, aki azért jött a földre, hogy minket földi, halandó nőket kárhozatra ítéljen. Erős karján vihorászva ott csüng az a buta liba, akinek akkora vigyor ül az arcán, mint aki megütötte az e heti főnyereményt. Napsárga estélyi ruhája tökéletes harmóniában van Daniel fekete szmokingjával. Azonnal lehúzom a pezsgőt, ahogy féltékenykedve őket bámulom. Igen, féltékeny vagyok, mert tudom, ha véget ér az estély, én Victorral megyek haza, Daniel pedig ezzel a buta szőkével, akit félájultra fog kefélni. Őt fogja helyettem egész éjszakán át kényeztetni. A gondolatra olyan vörös köd ereszkedik le a szemem elé, hogy alig látok.

– Csak óvatosan, Keyla! Ez a pezsgő nagyon erős.

– Észben tartom – motyogom. Tovább beszélgetünk, majd egyszer csak Daniel kiszúr minket, és elindulnak felénk. Nagyot nyelek, megpróbálok kevésbé idegesnek tűnni és a fejemre erőltetni egy idióta "kit érdekel" vigyort. Pechemre pont elhívják Elinort, így egyedül maradok szívem elrablójával, és ezzel a vigyorgó tyúkkal.

– Jó estét! – Daniel közömbösen köszön, közben végignéz rajtam. A tekintete bár rideg, mégis azt üzeni: "gyönyörű vagy". A szőke természetesen nem köszön.

Hajrá, Daniel! A kis Gyselbe kell illemet basznod, és nem belém!

– Jó estét! – Csak ennyit mondok. Mert én bizony ismerem az etikettet.

– Daniel. – Victor lép mellém.

Hála istennek!

– Apa.

Kezet ráznak.

– Gysel. – Victor megfogja Gysel ropiujjait, és megcsókolja a kézfejét.

Szappanos szájmosás utána, Victor!

– Uram – dünnyögi a szuka.

– Áh, az O'Brian Birodalom urai! – Mellénk lép egy ötven körüli férfi. Megtörténik a nagy bemutatkozás, majd értelmetlen fecsegésbe kezdenek. Megkezdődik az önfényezés, fürdeni kezdenek egymás millióiban. Hányni tudnék tőlük…

– Pazar lett a hotel! – áradozik a kopaszodó férfi. – Igen. Nívós lett. Jártam olyan helyen, ahol a kiszolgálás várakozáson aluli volt. A személyzet öreg, és az épület sem volt központi helyen. Azért elvárásokkal megy az ember ilyen helyre, nem? – kérdezi, közben felém fordul.

– Azért nem hinném, hogy annyira rossz lehetett önnek. Emberek lesték a kívánságát, közben szó nélkül, tisztelettudóan fejet hajtottak magának. Tiszta ágyban aludt, meleg helyen, meleg étellel. És ez nem jó? Ez nem elég? Emberek, gyerekek fagynak halálra az utcákon! Fiatal lányokat kényszerítenek prostitúcióra. És magának ez a rossz? Tudja maga, milyen világban él egyáltalán? – förmedek rá. Nagyon felhúztam magam ezen a vén csonton, aki azt hiszi, ő a világ ura. Egy olyan világé, amiben sokkal több a szenvedés és a nélkülözés, mint hinné. De őt nem érdekli, mert neki jó. És sajnos nagyon sok ember gondolkodik így. Mindene megvan. Ugyan miért zavarná mások hányattatott sorsa?

– Tessék? – csattan fel a kopasz vénember, közben mérgesen végignéz rajtam. Sérült az egója. Egyáltalán neki minek már olyan?

– Elnézést! – Felemelem a ruhám alját, és otthagyom ezt az önfényező, magaimádó társaságot. Semmi kedvem ezt hallgatni. Megiszom inkább egy újabb pohár méregerős pezsgőt. Lehet, hogy nem volt jó ötlet eljönni. Mit keresek én itt? Nem vagyok én idevaló. Ez nem az én világom.

– Keyla. – Victor lép mellém, és kezét a derekamra csúsztatja.

– Ne haragudj… – suttogom.

– Semmi gond. Ez az ember egy hólyag, ez igaz, de vissza kell fognod magad. Igazad van, de nem mindig bölcs kimondani azt, amit gondolunk.

– Miért? Mert ő milliomos? Mert megteheti, hogy eltapos másokat?

– Egyszerűen csak…

– Hagyjuk, hiba volt eljönnöm.

– Nem volt az. – Felemeli a fejem, hogy felnézzek rá. – A legjobb dolog, hogy itt vagy. Gyere, vacsorázzunk meg! – Felém nyújtja a kezét, belekarolok, és elindulunk a bőségesen megterített asztalok felé. Leülünk. Felszolgálók keringenek körülöttünk, pár percen belül felszolgálják a vacsorát. Annyi fogást hoznak, ami a fél városnak is elég lenne. Forró és hideg levesek, sült húsok és halak, saláták véget nem érő sora.

Simon…

Eszembe jut hányszor mesélt nekem ételekről. Arról, hogy egyszer beülünk valahova ketten, és eszünk egy jó nagyot. De az a nap soha nem jött el…

– Hogy ízlik? – érdeklődik Victor, miközben az arcomat tanulmányozza.

– Finom – válaszolom csendesen.

Jó étvágyat, Simon!

Egy pillanatra az ég felé pillantok, majd újra a bőségesen megterített asztalra.

Vacsora közben Daniel engem néz, épp egy falatot próbálok leküzdeni összeszűkült torkomon. A szöszi állandóan duruzsol a fülébe, de őt szemmel láthatóan nem érdekli. Engem figyel. Alig eszem valamit, csak az italt döntöm magamba, de azt rendesen.

Az étkezés végeztével lassan feláll mindenki, és ki táncolni megy, kik összecsoportosulnak, kik italoznak. Én inkább kimegyek a friss levegőre, hogy egy kicsit kiszellőztessem a fejem.

Túl sok pezsgőt ittam…

Miután tisztul a kép, és végre jobban vagyok, újra bemegyek. Kecsesen suhanok a teremben, úgy érzem magam ebben a csodálatos ruhában, mint a legdíszesebb páva. A férfiak elismerően néznek végig rajtam. Nem az olcsó szajhát látják a gyönyörű ruha mögött, hanem az előkelő nőt. Csak egy férfi nem néz rám így.

Daniel.

Ott áll az asztalok mellett, és a whiskyjét kortyolgatja. Jobbja felől az a buta liba, aki úgy tapad rá, mint légy a papírra. Hirtelen elönt a düh és a féltékenység.

– Sziasztok! – köszönök légiesen, ahogy melléjük lépek. Daniel feszülten figyel, a mellette álló kolonc szintén.

– Szia! – csicsergi a mai esti kis utánfutó, majd még közelebb húzódik Danielhez, hogy megmutassa, ma este bizony övé az uraság.

– Mit akarsz? – kérdezi Daniel kicsit indulatosan.

– Semmit – válaszolom gúnyosan. – Csak gondoltam, ideköszönök. – Magamra erőltetek egy bárgyú vigyort. – De már megyek is. Unalmas társaság vagytok.

Elindulok, de mielőtt távozom a kis szőkéhez hajolok.

– Azt szereti, ha a nevét sikítozod, miközben keményen megkefél.

Elfordítom a fejemet, és otthagyom őket. Elégedetten lépkedek, mint aki jól végezte dolgát, mígnem valaki erőszakosan megragadja a karomat. Dühösen hátrafordulok, egyenesen Danielbe ütközöm.

– Mi a fene volt ez? – kérdezi számonkérően.

– Semmi. Csak gondoltam, közlöm a ma esti választottaddal, hogy mire számíthat. Most pedig engedd el a karomat! – Kirántom magam erős szorításából. – További jó mulatást, Mr. O'Brian!

A mosdó felé veszem az irányt. Benyitok. A tükörképem néz vissza rám minden irányból. Fekete márványlapok a falakon, aranykeretes tükrök a kézmosó fölött. Nem akarom a világfájdalmas képemet bámulni, ezért a kézmosó elé lépek, és megmosom az arcomat egy kis hideg vízzel. Legalább lehűtöm magam. Annyira dühös vagyok, hogy fel tudnék robbanni. Alig várom, hogy eltűnjek innen. Elzárom a csapot, tépek egy kis papírt, felitatom a maradék vizet az arcomról, majd a tükörbe nézek.

– Te mi a fenét keresel itt? – kérdezem felindultan, ahogy meglátom Danielt a hátam mögött. – Nem tudom, feltűnt-e, de ez a női mosdó.

Nem válaszol, csak szorosan mögém áll, és a hideg márványlapra nyomja a kezemet.

– Mi a francot csinálsz? – Próbálok szabadulni, de nem tudok. Lehajol hozzám, és megcsókolja a nyakamat.

– Gyönyörű vagy ma este. Olyan baszni valóan gyönyörű. – A hangja valósággal végigszánt a testemen. A szívem megremeg, a vérem pezsegni kezd, és elveszítem a kontrollt. Megint. Egy csóktól, attól, hogy a közelemben van, attól, ahogy rám néz, és persze a mocskos szájától. Tudom, csak kefélni akar, de akkor is. Becsukom a szememet egy pillanatra. Egyszerűen csak élvezni akarom a közelségét, azt a bódult és tökéletes állapotot, ami mellette születik. Az érintését, amit napok óta nélkülöznöm kellett. Azt az érintést, amiért majd' meghalok. Elönt a forróság, a hasam alja fájdalmasan sajogni kezd, majd jön a felismerés: a női mosdóban vagyunk.

– Daniel, engedj el!

Elengedi a kezemet, így egy gyors mozdulattal szembefordulok vele. A tekintete sötét, és vággyal teli, ugyanakkor dühös és csalódott. Ahogy én is. Sok minden van a hátunk mögött, és attól félek, ennek közel sincs még vége.

– Nem akarod, hogy elengedjelek. – Végigsimít az arcélemen.

– De! Azt akarom, hogy hagyd abba. Nem akarom! Nem akarlak! – nyöszörgöm. Valóban nem? Hiszen itt remegek előtte, főleg, ahogy megérzem meleg tenyerét a combom külső felén, a ruhám alatt siklani egyre feljebb és feljebb.

– Hazudsz! – suttogja az ajkam közé. Itt állok előtte, teljesen megrészegülve, hirtelen elfelejtve, miket vágtunk egymás fejéhez pár nappal ezelőtt.

– Nem akarom! – tiltakozom, de kit is akarok meggyőzni? A tiltakozásom dugába dől, ahogy az ujjai a bugyim alá furakodnak, majd elmerülnek lüktető hüvelyemben. Hangosan felnyögök, a medencém előrebillen, így még beljebb siklik bennem. Akarom, a rohadt életbe is! Akarom még annak ellenére is, ami köztünk történt.

– Ilyen, amikor nem akarod? – Még egy ujját belém dugja.

– Ne! – A hangom ugyanúgy remeg, ahogy a testem, miközben rendíthetetlenül döfködi hüvelyem érzékeny falát. A testem megfeszül, a szemhéjam elnehezedik, eluralkodik rajtam a vágy. Daniel észreveszi, ezért hirtelen kihúzódik belőlem. Bódultan nézek fel rá.

– Nyisd ki a szádat! – utasít keményen.

– Nem! – ellenkezem.

– Nem kérem még egyszer. – A hangja mélyről tör fel, a tekintetében sötéten izzó vágy villan. Engedelmeskedem. Daniel uralkodik fölöttem. És én hagyom neki. Bizsergő ajkam szétnyílik, majd a számba dugja nedves ujjait.

– Ízleld meg, milyen a hazugságod!

Megízlelem saját testem buja vágyát Daniel hosszú ujjain, közben egymást nézzük. Szorosan elém áll, érzem kemény farkát a hasamnak feszülni. Kihúzza a számból az ujját, majd még jobban magához húz. Közelebb hajol hozzám, de a következő pillanatban meghalljuk az ajtó lassú nyílását. Megragadja a kezemet, és beránt az egyik mosdóba, sietősen becsukja az ajtót. Itt állunk ezen a szűk helyen, szorosan, egymáshoz simulva. Két nő lép be nevetgélve. Daniel hunyorogva engem figyel, szája sarkában kiszúrom azt a huncut, tettre kész mosolyt. Na, nem! Nem dugunk nyilvános helyen, ráadásul egy WC-ben. Lehajol hozzám, meg akar csókolni, de elrántom a fejemet.

– Ne ellenkezz! – Megfogja az államat, és rákényszerít világokat romba döntő csókjára. Az ajka szorosan az enyémhez nyomódik, ficánkoló nyelve azonnal a számba siklik. – Annyira kívánlak, Keyla! – suttogja forró csókjaink között. Keze a ruhám alá furakodik, meg sem áll pulzáló csiklómig. Akkora vágy kerít a hatalmába, hogy nem tudok uralkodni magamon. Hosszú ujjai kíméletlenül elmerülnek bennem, közben még keményebb csókokkal halmozza el az ajkamat. Megragadom az övét, őrült módon próbálom kicsatolni, mire eljut hozzám Daniel neve, csak épp más nő szájából.

– Láttad Daniel O'Briant? Ő is itt van.

– Persze hogy láttam. Azt a pasit nem lehet nem észrevenni – válaszolja a nő, majd hangosan kuncogni kezdenek. Daniel arcára elégedett vigyor ül, ahogy a két nő ódákat zeng róla, mialatt engem kínoz a szűk fülkében. A nyakamat csókolgatja, közben az ujjai egyre mélyebben és ritmusosabban mozognak bennem.

– Nekem megvolt egyébként.

Akaratlanul is figyelemmel követem a további beszélgetést.

– Igen? Tényleg olyan jó az ágyban, mint mondják?

– Ó, annál is jobb! Daniel pontosan tudja, mi kell egy nőnek. Vad és szenvedélyes férfi. Tudod, olyan domináns típus. Úgy megkefél – ezt a mondatot halkabban mondja –, hogy csak sikoltozol – teszi hozzá nevetve. Elönti az agyamat a féltékenység, ezért egy hirtelen mozdulattal ellököm magamtól Danielt, aki a falnak zuhan.

– Mi volt ez?

– Biztos egy részeg nő.

Tovább folytatják a diskurálást. Bosszúsan Danielre nézek, aki befejezi, amit én elkezdtem. Egy határozott mozdulattal kicsatolja az övet, és újra elindul felém.

– Meg ne próbáld! – suttogom, mire az ölébe ránt.

– Remélem, engem is becserkész egyszer. Szívesen döngetnék vele egyet.

Baszki, kussoljatok már el!

Daniel szemmel láthatóan roppant jól szórakozik, mert fülig ér a szája, miközben engem csókolgat.

– Hagyd abba! – motyogom, de meg sem hallja.

– Lófaszt!

– Mocskos szád van! – zihálom.

– Ne akard tudni, milyen mocskos dolgok járnak a fejemben! – Félrehúzza a bugyimat, és keményen belém vágódik.

– Baszd meg! – szakad ki belőlem, ahogy megérzem magamban kőkemény farkát.

– Egy hangot se! – A nyakamba harap, és vadul döngetni kezd a fülkében.

– Remélem, be tudom cserkészni.

Azt baszhatod! Épp engem kefél az orrod előtt.

Összekuncognak, majd távoznak. Újra egyedül maradunk, és egy nyilvános helyen szexelünk. Vadul, gátlások nélkül. Daniel arcán elégedett vigyor ül, ahogy a falnak döntve kefél. Olyan erővel merül el bennem, hogy a fejem néha nekiütődik a mosdó falának. Ha így haladunk, lassan kiütjük ezt a vékony falat.

– Örülsz, mi? A két cafka szerint díjnyertes csődör vagy! – sziszegem, miközben ő fáradhatatlanul mozog a lábam között.

– Valóban az vagyok. És ez a csődör most épp téged akar betörni – lihegi, közben erőteljesebben fellöki a csípőjét, ezzel a végletekig merülve bennem. – És te élvezed.

– Tévedsz! – zihálom.

Hazugság, valójában a föld fölé emelkedem minden egyes lökésével.

– Valóban? – A nyakamba harap, szabadon lévő kezével megszorítja a tarkómat, hogy még intenzívebben belém hatolhasson. Azt érzem, most valóban be akar törni. A látásom kezd elhomályosulni, a szívdobogásomat szinte a fülemben hallom, a vérem vadul pulzál az ereimben. – Hatalmasat fogsz élvezni, Keyla. Attól, ahogy keményen megbaszlak. Attól, hogy szükséged van rám, ahogy nekem rád – morogja, ahogy egyre gyorsabban és egyre mélyebbre lökődik bennem.

Szüksége van rám…

– Daniel – zihálom a nevét szinte némán. Mintha kiléptem volna a saját testemből.

– Igen, a nevemet fogod sikítozni újra és újra. És könyörögni fogsz nekem!

– Nem! – tiltakozom, miközben a vég felé sodródom. Lassít a tempón, így hirtelen mintha zuhanórepülésbe kezdenék. Mérgesen ránézek, a lábammal mozgásra biztatom, de nem mozog. Feszülten figyeli, ahogy a karjában vergődöm kielégítetlenül.

– Nem hallom – suttogja a fülembe, és egyet lök a csípőjével.

– Te szemétláda! – tör ki belőlem.

– Miért is? – Ismét lök egyet, a testemből mintha kiszállna az élet. Az előbbi érzést akarom. Nem akarok zuhanni, szárnyalni szeretnék.

– Rohadék vagy, Daniel!

– És te pont ezt szereted bennem. – Kínzóan lassan mozog bennem. – Csak kérned kell.

– A kurva életbe! – Megragadom a tarkójánál fogva, magamhoz rántom, és megcsókolom. Olyan mohón falom a száját, mintha az életem múlna ezen a csókon. Még mindig lustán mozog bennem, válaszul én nedvesen és kielégítetlenül remegek a karjában. Az ajkam elválik az övétől, de még mindig a tarkóját szorítom. – Azt akarom, hogy keményen kefélj meg!

Elmosolyodik.

– Ezt akarod? – Erőteljesebben előrelendül, válaszul a szájába nyögök. – Akarsz engem?

– Igen! Akarlak, Daniel! Add meg nekem, amire vágyom! – Újra megcsókolom. Érzem, hogy a csókunk közben elégedetten vigyorog, de nem érdekel. Már nem. Gyorsít a tempón, kíméletlenül belém vágódik újra és újra, nekipréselve a fülke oldalának. – Még keményebben! – sikítozom.

– Csss… – A száját az enyémre tapasztja, majd addig folytatja az ostromot, míg hangos nyögések és morgások közben teljesen összeolvadunk a mi kis világunkban, ami talán sohasem volt még ennyire tökéletes. Érzem, hogy forró magja belém lövell, duzzadó farka lüktetni kezd bennem. Izzadságtól nedves homlokát az enyémnek támasztja, és a szemembe néz.

– Őrült vagy!

– Melletted? Ne csodálkozz!

Egymásra mosolygunk. Habár nem volt romantikus, mégis kapcsolódtunk. És nem csak a testünk. A lelkünk is. Úgy látszik, mi így tudunk létezni egymás mellett. Csak így érinthetjük meg egymás lelkét. Mások számára talán ez abszurd és beteges. Nem valódi. De mi tudjuk. Tudjuk, ha egymás szemébe nézünk, hogy ez igenis valódi. Eleven. Maga a nyers zabolátlanság.

– Gyönyörű vagy ebben a ruhában. – Gyengéden végigsimít a dekoltázsom mentén.

– Bíztam benne, hogy feltűnik.

– Miattam választottad?

– Nem. Azért, hogy bosszantsam a piszkafa barátnődet.

Daniel arcára széles mosoly ül.

– Ő nem a barátnőm.

– Nem?

– Nem.

Lassan kihúzódik belőlem, felhúzza a nadrágját, közben végig engem néz, ahogy a ruhámat igazgatom.

– Miért nem tudlak csak úgy elengedni? – Keze közé veszi az arcomat.

– Nem tudom. Talán azért, mert mellettem nem unatkozol.

Halványan elmosolyodik.

– Ez igaz. Te módfelett szórakoztató nő vagy.

– Örülök, hogy jól mulatsz, Daniel. Én viszont kevésbé.

A jókedvem elillan, ahogy felidézem a velünk történteket.

– Az előbb nem úgy néztél ki, mint aki nem élvezi.

– A szex az más.

– Miért?

– Mindegy, ezt ne itt a női mosdóban beszéljük meg.

– Akkor beszéljük meg nálam! Meggyőznélek.

– Daniel, elég! – Eltaszítom magamtól, és kirontok az ajtón. Nem akarok semmilyen meggyőzést. Az érzelmek ismét kezdenek elhatalmasodni rajtam. Nem csak szexelni szeretnék. Többet akarok!

A mosdó elé állok, hogy felfrissítsem magam. Daniel szorosan mögém lép, majd amikor kinyílik az ajtó, eltávolodik tőlem. Zavartan az ajtó felé pillantok, ahol két nő áll, és Danielt bámulják. Csak állok némán, várom, mi fog történni. Ez a helyzet több mint kellemetlen. Daniel arca merev, semmi érzelem nem sugárzik róla. Elindul az ajtó felé, mire a két nő félreáll.

– Hölgyeim – morogja, majd távozik. Én továbbra is a mosdó szélét markolom, el tudnék süllyedni szégyenemben. Megköszörülöm a torkomat, majd sietős léptekkel távozom én is. Még hallom, hogy a két nő összesúg mögöttem. Biztosan az előző jelenetet tárgyalják ki. Mindegy, nem érdekel. Régóta nem foglalkoztat, mit beszélnek rólam.

Körbenézek a teremben. Az emberek jókedvűen iszogatnak és beszélgetnek.

– Minden rendben, Keyla? – Victor jelenik meg előttem.

– Persze, igen – dadogom.

Nem. Semmi sincs rendben.

– Gyere, táncolj velem!

Jézusom, pár perccel ezelőtt még Daniellel voltam…

Időm sincs reagálni, Victor belém karol, és a fényesen csillogó tánctérre vezet. Gyengéden magához húz, ujjait összekulcsolja az enyémekkel, és lassú mozgásba kezdünk. Zavarban vagyok, lehet, hogy nem kellett volna elfogadnom a meghívását, hiszen ennek a döntésemnek köszönhetem a mostani helyzetemet. Nem gondoltam volna, hogy a mosdóban Daniel farkára ugrom. De ahogy ott állt előttem, ahogy rám nézett, ahogy hozzám ért, azzal ismét a bűvkörébe vont. Alávaló vagyok, erkölcstelen nőszemély, akinek nincsenek elvei, akiben nincs tartás. Csak hozzám kellett érnie, és máris a lába elé zuhant a lelkem.

Éhező vagyok.

Kapjak tőle bármennyit is, azt hiszem, az sosem lesz elég.

Ahogy Victor karjába simulok, és elnézek a válla fölött, meglátom Danielt, ahogy minket figyel. Tudom, most legszívesebben kirángatna Victor keze közül, de nem teszi. Feszülten figyel minket. Nem tudok lazítani. A vele töltött pillanatok járnak a fejemben. Az, hogy percekkel ezelőtt még bennem volt. Hogy együtt lüktettünk és léteztünk. És most? Most itt táncolok az apjával ebben a gyönyörű ruhában, amit legszívesebben cafatokra tépnék. Érzem rajta az illatát, az ő illatát. Hiába csukom be a szemem, nem tudok lazítani. Forr a vérem. Egyszerre forralja a sóvárgás és a düh. Amit Daniel iránt érzek, szép lassan felemészt. Akár a rák. Végzetes rám nézve…

Percekig ringatózunk a zene lágy taktusára. Épp mikor kezd elönteni a nyugalom érzése, Daniel öles léptekkel elindul felénk.

Mit fog csinálni? Csak nem rendez jelenetet egy ilyen puccos partin.

– Elnézést, felkérném a hölgyet. – Valósággal kitép Victor karjából. Daniel arca kemény, a tekintete azt üzeni: "Ő az enyém!" És Victor tudja ezt. Ő úriember. Szó nélkül átenged Danielnek.

Elém áll, erősen magához húz. Túl erősen, egy cseppet sem gyengéd. Megfogja a kezemet, és megszorítja azt is. Úgy érzem, mintha satuban lennék, ami szép lassan kipréseli belőlem az összes levegőt.

– Azért nem kell összetörni! – sziszegem a nyakába.

– Megérdemelnéd – morogja, és ránt egyet rajtam.

– Tessék? – Megemelem a hangom, mire ismét megránt.

– Au…

– Elmondtam, mik a szabályok! Elmondtam, hogy az enyém vagy! Erre te mit csinálsz? Az apámmal jössz az átadóra. Ez nem fair.

– Te papolsz nekem a fair dolgokról? – Kicsit elhúzódom, de újra visszaránt.

– Még nem végeztem, Miss Williams! Pár perce még rajtam ugráltál.

– Te…

– Ha meg mersz szólalni, esküszöm, itt a terem közepén nevelek beléd jó modort!

Mégis mit tehetne velem? Megkefél a vendégek szeme láttára? Akarom én tudni, hogy mire képes? Nem biztos…

– Az estély végén velem jössz haza – közli pókerarccal.

– Victorral jöttem, úgy illik…

– Úgy illik, hogy nem mondasz ellent! – vág közbe erélyesen. – Úgy illik, hogy lesed minden óhajomat. – Ismét ránt egyet rajtam, mire a mellem feszes mellkasának nyomódik.

– Gazember vagy, Daniel! Nem játszol tisztességesen.

– Ahogy te sem!

– Én nem kefélek mással.

– Azt nem is tehetnéd!

– Miért nem? Ha neked lehet, akkor…

Hirtelen eltol magától, és mérgesen a szemembe néz.

– Soha! Érted? Soha nem szabadulsz tőlem. Soha, de soha nem leszel másé! Gyere! – Megragadja a kezemet, és a kijárat felé vonszol.

– Daniel, az átadó – dadogom, ahogy kifelé rángat a maga cseppet sem diszkrét módján.

– Nem érdekel az átadó. Most fontosabb dolgunk van.

– Mi!? Daniel? – Kirántom a kezemet az övéből, és farkasszemet nézek vele.

– Fogd be szádat!

– Mert ha nem? – kérdezem csípőre tett kézzel.

– Én fogom be! – Megragadja a tarkómat, magához ránt, és megcsókol. Olyan hévvel és szenvedéllyel, hogy szinte belefulladunk. A szája ritmusosan együtt mozog az enyémmel, erős karja teljesen körbezár, ujjai vadul a hajamba siklanak. Úgy simulunk össze, mint a tenger és az égbolt a végtelen horizontnál.

Zihálva elválik tőlem, de még mindig erősen szorít.

– Ha hazaérünk, addig foglak baszni, amíg azt sem tudod, hol vagy! Addig fogom ezt csinálni, amíg azt nem mondod, elég. Addig, amíg te is belátod, hogy hozzám tartozol. Addig, amíg a legvadabb álmaidban is én leszek. Csak engem fogsz látni, csak rám fogsz vágyni.

Most is csak rád vágyom…

És míg világ a világ, hozzád tartozom…

– Miért?

Hallani akarom. Bármit, amibe bele tudok kapaszkodni. Bármit, amitől úgy érzem, létezik számomra holnap.

– Mert ezt akarom! Mert te ezt akarod! És most induljunk! – Újra megragadja a karomat, és maga után vonszol. Úgy érzem magam, mint akit épp elragad a kínzó vágy, ami ebben a férfiban ölt testet. Ezek vagyunk mi. Két elcseszett, sötét lelkű ember, akik bár bántják egymást, végül mindig egymás mellett kötnek ki. Mert mi összetartozunk. És a láncok, amik eddig fojtogattak, már nemcsak elvesznek tőlem, hanem adnak is. Gyönyört. És egy csipetnyi reményt.

Daniel szó szerint betuszkol az autóba, és nagy gázzal elindul.

– Elmondod, most mit csinálsz?

– Már mondtam. Nem?

– Ja, keményen megdugsz, fantasztikus. Olyat mondj, amit még nem tettél velem.

– Befejezted? – kérdezi indulatosan.

– Nem! Nem fejeztem be. Nem vagyok egy kibaszott poggyász, már mondtam.

Feléled bennem a dac. Dacolni akarok vele. Ezt kell tennem, ha azt akarom, hogy egy napon több legyek neki.

– Vigyázz a szádra, Keyla! – morogja.

– Na, ne mondd! – válaszolom gúnyosan.

– Keyla!

Ahogy kimondja a nevemet, jobbnak látom inkább lenyelni a nyelvemet. Ellene talán sohasem nyerhetek. Olyan ez, mintha fegyver nélkül indulnék háborúba. Daniel annyiszor tapos el, ahányszor csak akar, és én végül mindig megadom magam neki. Megadom magam, mert szeretem. Megadom, mert a boldogság minden létező formájába kapaszkodni akarok. És tehetek mást? Van egyáltalán más választásom? Nincs – a szívem meg is adja a választ…

Nem tudom mi következik. Vagyis, azt tudom, mi lesz, ha hazaérünk. Az átadón lévő WC-s kis incidens csak a bemelegítés volt. Lopott percek egy nyilvános helyen. Egy izgalmas, gyors, és annál is mélyrehatóbb együttlét. Daniellel, mondjuk, a szex mindig izgalmas. És mélyreható… Teljesen mindegy, hogy a zuhanyzóban, a konyhapulton vagy az ágyában kefél meg, minden helyen és időben tökéletes harmóniában szexelünk. Igen, a durvasága ellenére harmóniában szexelünk. Soha senki nem ért el olyan helyekre, ahová ő tud. És most nem a szívemre gondolok, bár az sem elhanyagolható. Olyan magaslatokba tud repíteni, annyi érzést tud felszabadítani bennem, hogy amikor kielégülök, szinte felrobbanok. De ez csak szex. Vad és égető szükség kettőnk között. Egy hatalmas láng, ami kiolthatatlan, ami mindig bennünk szunnyad, ami egymás mellett kap csak igazán lángra. Tudom, neki ez csak testiség. Nekem viszont már nem. Átléptem egy határt, ahonnan már nincs visszaút. Nem hittem, hogy szerelmes leszek. Nem hittem ebben a törékeny és számomra elérhetetlen dologban. Azt gondoltam, ha egy napon valami csoda folytán mégis bekövetkezik, akkor én leszek a legboldogabb nő a világon. De nem. A szerelem szar dolog. Elgyengít, és elszívja tőled az életet. Maga után hagyva a mérhetetlen fájdalmat, ami úgy szorongatja a szívedet, hogy majd kifacsarja belőle az életet. Nincs életem, ha velem van, de ha nincs mellettem, akkor sincs. Micsoda hülyeség! Két ellentétes érzés tombol bennem.

Ha szeretsz valakit, csak rá tudsz gondolni, csak ő jár a fejedben. Kitölti a tested minden létező kis sejtjét, átveszi az irányítást az életed fölött. És minderre nem kér engedélyt, mert feltártad neki a szívedet, ezzel jogot adtál neki arra, hogy szabadon randalírozzon, közben azt tegyen veled, amit csak akar. Végül nem akarsz mást, csak a karjába omlani, ölelni és csókolni, a föld fölé emelkedni vele. De én nem emelkedek, csak süllyedek. Süllyedek, mert egy olyan férfiba vagyok szerelmes, aki elmondása szerint nem képes szeretni. Szerintem ez baromság. A szeretetre való hajlam bennünk van, így születünk. Egyszerűen belénk van kódolva. Daniel viszont fél. Ő fél szeretni, fél közel engedni magához bárkit is.

Történetesen most engem.

– Sietünk netán? – kérdezem gúnyosan. Válaszul még jobban a gázba tapos. A testem belesüpped a kagylószerű ülésbe, ahogy a több mint kétszáz ló ereje vágtázni kezd Los Angeles utcáin. – Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem semmi kedvem meghalni.

– Nem fogsz – dörmögi egy éles jobbkanyar után.

– Daniel, vigyél haza!

– Szó sem lehet róla.

– Miért?

– Mert ma velem alszol! Pontosabban az ágyamban leszel, alattam, fölöttem, de semmiképp sem nyugalmi állapotban.

– Veled soha semmi sem nyugodt – vágok közbe.

– Ebben egyetértünk. – Továbbra is feszülten figyeli az utat, közben szorosan markolja kormányt.

– És ha én nem akarok veled "aludni"? – kérdezem, kis idézőjelet formázva az ujjaimmal.

– Nem is aludni fogunk – vágja rá szemrebbenés nélkül, mire elfintorodom. Arrogáns seggfej! Utálom, amikor ilyen lekezelő, de leginkább azt utálom, amikor azt érezteti velem, hogy ő áll mindenekfelett. Hogy ő dönt arról, mi a jó nekem. Bár az igazság az, hogy felettem áll. Már akkor átvette a hatalmat, amikor fölényesen besétált a klubba. De ezt természetesen soha nem fogom bevallani neki. Ha engem akar, élete végéig harcolnia kell értem.

A szívem vad iramban dörömböl a mellkasomban. Úgy érzem, mintha száz ló vágtázna benne körbe-körbe, eltaposva közben minden ellenállásomat. A testemen egy már jól ismert borzongás fut végig, mivel pontosan tudom, mi vár rám – igazából akár akarom, akár nem. De ahogy a testem küldi a jeleket, ő bizony nagyon is akarja. A szívem az már teljesen más kérdés. A szívem többet akar. Fürödni akar a boldogságban, közben lubickolni az élvezetben. Legalább annyira ki akar elégülni, akár a testem. De tudom, hogy az nem ma lesz. Vagy talán soha. A szívem csak addig szárnyal, amíg Daniel forró ölelésébe burkolózom, amíg tüzes csókjai a bőrömet égetik. Addig élek, amíg a karjában tart. Majd mikor elenged, és tovaszáll a szenvedélyes szerető, hogy helyét átvegye egy akarnok, újra a mélybe zuhanok.

És ő nem ment meg.

Végignézi, ahogy lezuhanok…

Hirtelen azt veszem észre, hogy Daniel leállítja az autót, és felém fordul.

Mi? Már itt is vagyunk?

Annyira pörgött az agyam, hogy nem figyeltem a mellettem elrohanó épületeket.

Vágtáztam…

Zuhantam…

Kikapcsolja az övet, majd az enyémet, egy gyors mozdulattal hátratolja az ülést, és az ölébe ránt. Fel sem eszmélek, és az arcunk máris egy vonalba kerül. Érzem, hogy zihálva veszi a levegőt, közben kemény mellkasa a mellemnek feszül. Felnéz rám. A puszta pillantásával csupaszra vetkőztet. De nem csak a testemet. A lelkemet is, ami levedli magáról a világ mocskát. Muszáj az ajkamba harapnom, hogy fel ne nyögjek. Körbeölel a tömény szexualitás, az, amit olyan magabiztosan áraszt magából. A testem remegni kezd, a végtagjaim zsibbadni, a hasam alja fájdalmasan sajogni.

Daniel…

– Keyla, miért vagy ilyen makacs? – A nyakamhoz hajol, és ad egy hosszú csókot rá. – Kezelhetetlen? – Újabb csók. – Szexi? – Újabb csók. Érzem, hogy elnehezedik a szemhéjam. – És kívánatos? – Még egy csók, majd egy finom harapás a vállamba. – Miért nem tudsz szót fogadni nekem? – Keze a ruhám alá furakodik, és simogatni kezdi a combom külső felét a harisnyakötő fölött.

– Én ilyen vagyok – suttogom kábultan, megrészegülve. Megrészegülök attól, ahogy a testemmel bánik, attól, ahogy azt érzem mellette, hogy számítok.

– És milyen vagy még? – Ujjai a bugyim szélén kalandoznak, egyre közelebb érve a legérzékenyebb bőrhöz. – Nedves? – morogja, közben végigsimít a csiklómon.

– Daniel – sóhajtom. A neve épp úgy élvezkedik a nyelvemen, ahogy a keze a testemen.

– Nézz rám! – A hangja alig jut el hozzám, a vérem vadul pulzál. Lassan kinyitom elnehezült szememet, és belenézek csillogó tekintetébe. A keze továbbra sem áll meg, az egyik a fenekembe markol, a másik lüktető résemet simogatja. – Szükséged van rám – suttogja, és közelebb hajol hozzám, de épp csak annyira, hogy az ajka hozzáérjen az enyémhez. – Mondd ki, Keyla! – Szenvedélytől átitatott szavai belém kúsznak, és lerántanak a mélybe. – Csak mondd ki!

– Szükségem van rád – robban ki belőlem az igazság. Ha nem mondtam volna ki, azt hiszem, megfulladtam volna.

– Látod, te is érzed, és mégis dacolsz. Érzed, hogy összetartozunk, tudod, hogy az enyém vagy, és mégis dacolsz. Miért? – Az ujjai már egészen közel vannak ahhoz a ponthoz, ami fájdalmasan és lüktetve várja, hogy végre bennem legyen.

Miért?, visszhangzik a fejemben a kérdés. Nem mondhatom meg az igazat, nem mondhatom azt, hogy szeretlek, azért.

– Mert én ilyen vagyok – suttogom a választ, ami nem is hazugság. Örökké dacolni fogok vele, persze, ha ő is akarja…

– Akkor ezt el kell fogadnom? Meg kell szeretnem? – Újabb forró csók a nyakamra.

– Igen – nyöszörgöm.

– Tudod, mit szeretek igazán benned? – Végigsimít nedves, vágytól remegő bejáratomon. – Azt, hogy téged újra és újra be kell törni.

Magához ránt, és megcsókol. Szó szerint belém csókolja a sóvárgást.

E pillanatban azt érzem, bármit képes lennék megtenni azért, hogy örökre így maradjunk.

Összesimulva…

Vágyakozva…

Reménnyel telítve…