Látlak téged beleolvasó

Rafe

A dallam minden egyes akkordját érzem az ujjaim alatt. Minden alkalommal, amikor színpadra lépek, szétáramlik a testemben egy érzés. Olyan, amit csak ilyenkor érzek, és szavakkal talán le sem lehet írni.

De azért megpróbálom…

Különleges.

Egyedi és páratlan.

Ugyanakkor szenvedélyes és követelőző.

Talán ezek a szavak igazak azokra a pillanatokra, amiket a közönség előtt töltök. Idáig érzem a szeretetüket. Amikor végignézek rajtuk, látom a tekintetükben az elismerést. Szeretnek engem, és szeretik azt, amit csinálok. Talán azért, mert érzik, hogy én is minden egyes porcikámmal szeretem a zenét, szeretem a hangszeremet, amivel szó szerint eggyé válok.

Úgy ölelem, mintha a szeretőm lenne…

A dal a tetőpontjához ér. A vonót egyre erőteljesebben szorítom a húrokhoz, közben a dalt éneklem, amiből a közönség annyit lát, mintha motyognék. És tulajdonképpen ezt teszem. Énekelek. Érzek. És élek. Együtt a csellómmal és az emberekkel.

Ahogy az utolsó hangok is némaságba vesznek, végetér az előadás. Gyöngyözik a homlokom. Érzem, hogy a hajam néhol az arcomra tapad. Azt mondják, szenvedélyesen adok elő. Hogy olyan vagyok, mintha nem is evilági lennék. Nos, teljesen átlagos ember vagyok. Olyan férfi, aki mindig, mindent szenvedéllyel csinál. Ennyi a titkom. Nem több…

Miközben felállok, finoman hátrasimítom a hajam, majd a széknek támasztom a csellót, és közelebb lépek a színpad széléhez. Vakuk villannak mindenfelől. Látom az embereket, de nem látom az arcukat. A sötétségbe vesznek…

Többen felém kiabálnak.

Hogy mit teszek én?

Elmosolyodom, közben meghajlok előttük. Hiszen ahol most tartok, nemcsak az én érdemem, hanem az övék is. Mert lehet valaki tehetséges. Valamiben kimagaslóan jó. De ha ezt nem ismerik el, ha nem fedezik fel, ha nem tudják szeretni és tisztelni… semmibe vész.

Az én utam sok évvel ezelőtt kezdődött.

És tudom, hogy a vége még nagyon messze van…

Üdvrivalgás. Taps. Szeretet és irigység áramlik felém. Mert a hírnévnek ára van. Nem mindenki fogja megérteni azt, amit képviselsz. És nem is fogja mindenki szeretni. Lesznek olyanok, akik gyűlölni fognak azért, amit elértél. Nekik nem számít a megtett út, a munka és az alázat, amivel végigjártad. Ők csak az eredményt látják. Azt, hogy elismert zenész vagy, szép házzal, gyönyörű feleséggel és gyermekkel, meg persze tetemes vagyonnal. De ezek csak külsőségek. Nem ezért csinálom. Azért lépek minden egyes alkalommal színpadra, hogy átadjam az embereknek azt, ami bennem van. Hogy átadjam a zene iránti szeretetemet. Ami többször ment meg minket, mint hinnénk…

Még egyszer meghajolok, majd megfordulok, és távozok a színpadról.

– Öregem…! – David megveregeti a vállam. – Most is szenzációs voltál, nem tudok mit mondani.

– Csak átadom, amit érzek.

– Te meg az a csodálatos művész lelked… – Megpaskolja az arcomat. David évekkel ezelőtt figyelt fel rám. Azt mondta, nagy jövő áll előttem. Én nem akartam ezt a jövőt. Nem akartam hírnevet, de legfőképpen azt nem akartam, ami vele jár. Nem akartam kirakni az életemet a kirakatba, hogy az emberek kényük-kedvük szerint bámulhassák. Hogy undorító és gonosz megjegyzéseket tegyenek rám. De ma már nem a negatív dolgokra figyelek. Még csak nem is arra a rengeteg üzenetre, amit szebbnél szebb nőktől kapok. Hiszen van egy gyönyörű feleségem és egy csodálatos fiam. Ennél tökéletesebb életet nem is kívánhatnék magamnak.

– Jó bevételt hozott ez a koncert! Több ezer ember volt kíváncsi rád most is. És ez a szám évről évre növekszik.

Elmosolyodom.

– Rafe! – Brielle a nyakamba borul, és szenvedélyesen szájon csókol. – Olyan csodálatos voltál…! – elhúzódik tőlem, és letörli a számról a rúzsfoltot.

– Mindig ezt mondod… – Vékony derekára csúsztatom a kezem.

– Mert így van! Szerencsés nő vagyok, amiért ilyen férjem van.

– Ez mondjuk igaz… – Kihúzom magam, közben rákacsintok.

– Beképzelt utcazenész!

– Ugyan… – Közelebb húzom magamhoz. Brielle-t a pályám kezdetekor ismertem meg. Hogy mivel nyertem meg magamnak ezt a csodálatos nőt? Egyértelmű a válasz. Hát a zenével. Többször is adtam neki szerenádot. És minden egyes alkalom után egyre jobban belém szeretett. Legalábbis az elmondása szerint így történt… – Tudod, hogy nem vagyok olyan!

– Tény, hogy a legkapósabb férfi vagy! – David rám kacsint. – Mindenki a szexi csellósra kíváncsi – a szexi szónál fintorogva elhúzza a száját.

– Viszont ez a szexi csellós az enyém! – Brielle a fenekembe markol.

A következő pillanatban megjelenik néhány riporter. Azonnal elhúzódunk egymástól, és diszkréten öleljük meg egymást a feleségemmel. Kínosan ügyelünk arra, hogy a nyilvánosság előtt minden rendben legyen. És persze ott van a fiunk. Wyatt, akinek jó példát kell mutatnunk. Aki – akármennyire nem akarom – villanó vakuk kereszttüzében fog felnőni. Mert az emberek a celebekre úgy néznek, mintha valamiféle istenek lennének. Elérhetetlennek tűnünk. De ez koránt sincs így. Hiszen a közösségi média több felületén is elérhetőek vagyunk. Emlékszem, a pályám kezdetén rengeteget bogarásztam a kommenteket. Néhány olyan sértő volt, hogy azon tanakodtam, abbahagyom. David azt mondta, szarjam le. Ne az irigyekkel foglalkozzak, mert ők a hátam mögött kullognak. Foglalkozzak azokkal az emberekkel, akiknek adni szeretnék. És így tettem. Hátat fordítottam a rosszakaróimnak. De nem tagadom, néha-néha hátrapillantok. Mert a hírnév nemcsak áldás, hanem átok is. És mindkettőt tudni kell kezelni.

– Rafe! Meséljen nekünk a jövő évi turnéjáról! Valóban világkörülire tervezi?

– Elnézést, erről még nem nyilatkozhatok…

– Így van! – David mellém áll. – A pontos információkat a hetekben tesszük közzé.

– Értem. Arról lehet valamit tudni, hogy milyen tematika alapján építi fel majd ezeket a turnékat? Hallottuk, hogy más zenészekkel is társul.

– Annyit elárulhatok, igen, de még folynak a tárgyalások ezzel kapcsolatban.

– Van már konkrét visszajelzés? Van, aki igent mondott?

– Igen, de mint mondtam, ezek a dolgok egyeztetés alatt vannak.

– Nagyon titokzatos! Mindig olyan kimért és távolságtartó. Ami erős kontraszt ahhoz képest, amikor a színpadon látjuk. Ott… mintha kinyílna az emberek előtt. Vajon melyik az igazi énje? A visszafogott és távolságtartó férfi, vagy a szenvedélyes és a…

– Mind a kettő igaz a férjemre! – Brielle mosolyogva közbevág, közben a keze felcsúszik az enyémre és megszorítja.

– Mindig kínosan ügyel arra, hogy ne szivárogjon ki semmi a magánéletéről. De mi mégis szeretnénk többet tudni.

– A magánéletem részben nyitott könyv a nyilvánosság számára. Nem rejtegetem a feleségemet, hiszen itt áll mellettem – Közelebb húzom magamhoz Brielle-t. – De a kisfiamat szeretném megóvni ettől az egésztől.

– De amikor ezt vállalta, tudta, hogy bizony felfigyel majd magára a média, és ezáltal középpontba kerül az élete és a családja is.

– Igen, ezzel tisztában voltam. Azonban úgy gondolom, attól még lehet valaki sikeres és híres, hogy nem teszi ki a kirakatba az életét. Én nem a gyönyörű feleségemmel vagy a csodálatos kisfiammal szeretném felhívni magamra a figyelmet, hanem azzal, amit képviselek. Azzal, hogy milyen ember vagyok.

– Mr. Henderson! – Egy másik riporter vág közbe. – Igaz, hogy a felesége a második gyermeküket várja?

Összeszorítom a számat. Fogalmam sincs, honnan szerez a média tudomást ezekről a dolgokról.

– Igaz! – Brielle ismét közbevág, mire én megszorítom a kezét.

– Ez csodálatos! – A riporter közelebb jön hozzánk. – Lehet tudni mikorra várják a babát?

– Elég lesz! – David feltartja a kezét. – Amennyiben hosszabban szeretnének beszélgetni Mr. Hendersonnal, kérem, vegyék fel a kapcsolatot velem, és megbeszélünk egy időpontot. Itt most jelenleg nincs erre idő. Remélem, megértik.

– Persze!

– Természetesen.

Bólogatnak a riporterek.

– Azért néhány képet megengednek?

– Persze.

Brielle hozzám simul. A riporterek készítenek néhány képet rólunk, majd távoznak.

– Komolyan mondom, néha olyanok, mint a dögkeselyűk. – David megigazítja a nyakkendőjét. – Menjünk, mert elkésünk.

A koncert után hivatalosak vagyunk egy jótékonysági gálára. Minden koncertem után a bevétel 20 százalékát felajánlom jótékonysági célokra. Megkeressük azokat a helyeket, ahol erre a pénzre nagy szükség van. Támogatunk kórházakat, árvaházakat, menhelyeket, embereket és állatokat egyaránt. Jómagam nem származom gazdag családból. Pontosan tudom milyen, amikor nincs. Tudom milyen egy hűvös téli éjszaka. Tudom milyen, amikor korgó gyomorral kell elaludni. Mikor elindultam ezen az úton, eldöntöttem, ahogy lehetőségem nyílik, segíteni fogok másoknak. Mert nekem is jól esett volna, ha valaki gondol rám életem legnehezebb napjain. A pénz nem érték. Egy papírdarab, amit összegyűrhetünk vagy elégethetünk. Nem tesz minket boldoggá, de mégis… elengedhetetlen ahhoz, hogy éljünk. És mert… képes mosolyt fakasztani ott, ahol keserű könnyek születnek.

– Oké, elég! – David leállítja a fotósokat.

– Köszönjük Mr. Henderson.

Bólintok.

Ahogy a fotósok David kíséretében végre elmennek, egymásra nézünk a feleségemmel.

– Komolyan mondom, néha azon gondolkodom, hogy abbahagyom.

– Ugyan… – Megigazítja az ingemet. – Mindketten tudjuk, hogy ez az életed. Meghalnál, ha nem szeretkezhetnél az imádott hangszereddel a színpadon.

– Szeretkezni nem vele szeretnék, hanem a feleségemmel! – Közelebb húzom magamhoz és a nyakába csókolok. – Csak arra tudok gondolni, mit csinálunk, ha végre hazaérünk…

Jókedvűn felnevet, majd a fülemhez hajol.

– Ha nem fog felébredni a fiad, akkor azt teszel velem, amit csak akarsz! – Beleharap a fülcimpámba, majd elhúzódik tőlem, és végigsimít a borostás arcomon.

– Vigyázzon, mit ígér, Mrs. Henderson!

***

A jótékonysági gálán nagyon sok befolyásos és híres ember jelenik meg. Vannak, akik valóban adományozni szeretnének. A szívükön viselik más emberek sorsát. De vannak olyanok is, akik csak a magamutogatás miatt jönnek el. Hiszen jól mutat a marketingben, ha megmentőként tetszelegnek, pedig valójában tojnak a világra. Mint mondtam, egyáltalán nem vágytam a hírnévre. Nem vágytam a vele járó dolgokra. Viszont David megmondta, csak ez az egy út létezik. Ha ezzel akarok foglalkozni, és még pénzt is akarok keresni vele, akkor bizony vállalnom kell.

Közelebb húzom magamhoz Brielle-t. Olykor úgy érzem, ő olyan számomra, akár egy pajzs. Ha gyengének érzem magam vagy éppen el akarok bújni a világ elől, mögötte megtehetem. Mert ő mindig erős, kemény és határozott. Talán pont ez volt az egyik, ami miatt beleszerettem. Mert engem vonzott a keménysége. Vonzónak találtam. Tetszett, hogy mindig tudja, mit akar.

A füléhez hajolok.

– Mikor megyünk haza? – kérdezem, közben a kezem néhány centivel lejjebb csúszik.

– Nagyon türelmetlen ma este, Mr. Henderson.

– Ne csodálkozz, amikor ilyen ruhát veszel fel. – Végigsimítok a meztelen hátán. Brielle mindennap keményen edz, hogy így nézzen ki. A terhessége alatt felcsúszott rá néhány kiló, de alig fél évvel a szülés után ugyanúgy nézett ki, mint előtte. Számára mindig nagyon fontos volt a külső.

– Úgy látom, tetszik az új ruhám. – Elmosolyodik.

– Valóban csinos darab. De nekem sokkal jobban tetszik, ami alatta van. – A szemébe nézek, felemelem a fejét és megcsókolom.

– Ó, még mindig lángol a szerelem…

Elhúzódunk egymástól, és Simone felé fordulunk. Simone igazi divatguru, és persze nagyon befolyásos ember.

– Simone! – Brielle nagyon megörül neki. Azonnal el is enged, és megölelik egymást. – Úristen, de jól nézel ki! Ez a ruha…

– Versace. – Simone pózolni kezd a méregdrága ruhájában.

– Mondd, hogy van az én méretemben is!

– Biztosan. Hiszen csodálatosan nézel ki! Akárcsak a férjed! – Simone ezúttal rám néz. Simone sohasem rejtette véka alá a véleményét. Ő egy – fogalmazzunk úgy – igazi szabadelvű nő. Nem tudom, hány ruhaüzlet van a keze alatt. Rengeteget utazik, élvezi az életet, mindezt egyedül.

– Simone! – Kezet csókolok neki.

– Rafe… Rafe… – A fejét csóvája, majd újra Brielle-re néz. – Ugye tudod, hogy megfogtad az isten lábát ezzel az ír fickóval?

– Igen, tudom. – Brielle büszkén belém karol.

– Jól értesültem, hogy a második babát várjátok?

– Még…

– Igen. – Brielle közbevág.

Megbeszéltük az idevezető úton, hogy nem beszélünk erről senkinek. Már így is elég, hogy kiszivárgott a hír. Nem akarom, hogy lesifotósok loholjanak a feleségem után. Bár… őt ismerve talán nem is zavarná annyira a dolog. Brielle… nagyon otthonosan mozog ebben a világban. Őt nem zavarják a vakuk, a tenyérbemászó riporterek, a cikkek, az, hogy leselkednek utána. Néha úgy érzem, ő erre vágyik. A figyelem középpontjában akar lenni. És nem tagadom, ez olykor vitás helyzetet szül közöttünk. Mert, habár tudom, mivel jár ez az élet, és el is fogadtam, talán meg is tanultam vele együttélni, de nem akarok idegen embereket beengedni a hétköznapjainkba. A családi dolgainkba.

– Miért nem mondtad még?

– Egy hete tudjuk biztosan.

– Nos, akármennyire is titokban akartátok tartani, a hír kiszivárgott.

– Sajnos… – Ezúttal én vágok közbe.

– Rafe… – Simone kicsit megszorítja a vállam. – Tudom, neked nagyon fontos a magánélet. De egy olyan ember, mint te, nem bújhat el a világ elől. Mert kíváncsiak rád. Mert vonzod a tekintetet. És nemcsak mint férfi, hanem mint zenész is.

– Khmm… – Brielle hangosan megköszörüli a torkát. – Azért csak óvatosan, Simone!

– Ugyan már… – Simone egy kecses kézlegyintéssel felnevet. – Mindenki tudja, hogy a férjed halálosan szerelmes beléd. És hát valljuk be, két gyerekkel azért elég jól bebiztosítottad magad.

– Rafe! – David jelenik meg. Hála istennek! Esküszöm, nem jutott eszembe semmi, amivel meg tudnánk szabadulni ettől a nőtől. Nem kedvelem. Hiába jópofizik itt nekünk, tudom, ha az érdeke úgy kívánná, a következő másodpercben hátat fordítana nekünk. Felszínes ez a világ. Egy átlagember szemében fényűzőnek tűnik. Gazdagnak és csillogónak. De a legnagyobb csillogás mögött van a legmélyebb sötétség…

– Gyere velem, kérlek, szeretnélek bemutatni néhány embernek.

– Rendben. Brielle?

– Ha nem gond én még beszélgetnék egy picit Simonéval.

– Ahogy akarod. – A füléhez hajolok. – Szeretném, ha nem kürtölnéd tele a világot azzal, hogy babát vársz.

– De hisz már mindenki tudja. Miért ne oszthatnánk meg az örömünket az emberekkel?

– Azért, mert ez ránk tartozik. – Enyhén megszorítom a karját. – Szóval ne fecsegj sokat a barátnődnek. – Adok egy puszit az arcára, majd követem Davidet.

A hosszú svédasztalhoz lépünk. Felveszünk egy-egy pohár italt, majd a két férfi mellé lépünk.

– Uraim!

Mindketten felénk fordulnak, ahogy David megszólítja őket.

– Henderson… – Az idősebb férfi azonnal felém nyújtja a kezét. – Nagyon örülök, hogy végre személyesen is megismerhetem. Arthur McKinnon. Ő pedig a fiam, James McKinnon.

– Igazán örvendek!

McKinnon… olyan ismerős…

Kezet fogunk.

– Csodálatos volt a mai koncert.

– Köszönöm!

– Úgy hallottam, több hónapos koncertsorozatra készül.

– Igen.

– Tudomásom van arról is, hogy lesznek beugró zenészek is.

– Jól tudja, igen.

– Szeretném összehozni magát egy nagyon ígéretes tehetséggel. A lányommal.

– Uram, én…

– Szólítson csak Arthurnak!

– Szóval Arthur… mindig nagy odafigyeléssel válogatom össze, hogy kivel dolgozom.

– Én úgy gondolom, tökéletesen együtt tudnának működni a lányommal.

– Az igazság az, hogy már minden összeállt a koncertsorozattal kapcsolatban.

– Ez igaz! – David izgatottan közbevág. – Viszont Mr. McKinnon az egyik legbefolyásosabb ember a zeneiparban.

– Ha ez így van, akkor nem értem, a lányának mi szüksége van rám.

Arthur szeme résnyire szűkül. Leteszi a poharat az asztalra, és tesz egy lépést felém.

– Rafe… – David hangja ideges lesz.

Eldöntöttem, történjék bármi, mindig mindent a saját belátásom szerint fogok csinálni. Mert onnantól kezdve, hogy valaki bele akar szólni a dolgaimba, ha megpróbálnak rávenni olyanokra, amiket nem akarok, ha olyat várnak el tőlem, ami nem én vagyok, megöli azt, amiért ezt elkezdtem. Aki vagyok. Nem állt mögöttem senki. Nem segített senki. Az idáig vezető utat egyedül tapostam ki. Úgy gondolom, jogom van eldönteni, kivel dolgozom együtt. Pénz és hatalom ide vagy oda.

– Hallottam hírét, hogy a munkában kemény ember, és hogy magát nem igazán lehet befolyásolni.

– Jók az értesülései! – Iszom egy kortyot, majd leteszem a poharat az asztalra. – De még mindig nem értem, miért pont én?

– Egyszerű a válasz. Magát akarom! Természetesen be tudom indítani a lányom karrierjét, ha úgy akarom. De… az a cél, ami könnyen elérhető, nem lesz az utunk során olyan kecsegtető. És mert… – Tesz még egy lépést. – A lányom nem az a fajta, aki elfogadja a segítséget.

– A válaszom: nem!

– Rafe! – David megszorítja a kezemet, mire ránézek. David nemcsak a menedzserem, hanem a legjobb barátom is. Pontosan tudja, hogy minden egyes fellépést másodpercről másodpercre megtervezek. Már hetekkel ezelőtt véglegesítettük a koncertek résztvevőit. Gyakoroltunk. Rengeteg munka van mögöttünk. Nem fogom mindezt felborítani senki miatt sem. Mert a munkában igenis következetes és maximalista vagyok.

– Rendben, Mr. Henderson! – Arthur felvesz egy másik poharat, és iszik egy korty italt. – Ez az utolsó szava?

– Igen! Ez! És ha most megbocsát, vár a feleségem. További szép estét!

– Te hülye vagy? – David ingerülten teszi fel a kérdést, miközben a feleségemet keressük. – Tudod te, ki volt ez a fickó?

– Nem. A te dolgod, hogy ismerd ezeket az embereket.

– Szerinted miért esett ki majdnem a szemem, miközben azt próbáltam üzenni, hogy fogadd el?

Megállok, és David felé fordulok. A barátom és a menedzserem felé, aki pontosan tudja, milyen vagyok.

– Sok mindenben hallgatok rád. Te értesz ezekhez a dolgokhoz. Viszont hogy én kivel akarok és kivel tudok dolgozni, vagy kivel szeretnék, azt én döntöm el! Nem érdekel, kicsoda az öreg. Az sem érdekel, kicsoda a lánya, ahogy az sem, mennyire tehetséges. Összeállt a csapat, akivel nekivágunk a turnénak.

– De…

– Nincs de, David!

– Az öreg nagyon zabos volt!

– Tanulja meg lenyelni a békát! Ő sem mindenható. És most megyek, megkeresem a feleségemet, mielőtt Simone megint teletömi a fejét egy csomó baromsággal.

– Jól van, Rafe, jól van! – Megveregeti a vállam. – Olyan szépen felépítetted a karriered. Én csak nem akarom, hogy ez bármilyen okból kifolyólag tönkremenjen. Nagyon sok munka van mögöttünk.

– Ez igaz! Viszont amit elértünk, azt mi értük el. Nem azért tartunk ott, ahol tartunk, mert gazdag emberek tömték a zsebünket! Én hiszek abban, hogy az embereknek van szemük, és van fülük. Hiszek abban, hogy észreveszik a tehetséget anélkül, hogy rájuk tukmálnák.

– Tudom, csak…

– Mindig lesznek irigyeid! Mindig lesznek olyan emberek, akiknek a te sikered szúrni fogja a szemét. És mindig lesznek olyanok is, akik a markukat tartják. Álszentek. Árulók. Álbarátok. Arthur is ilyen. Akart egy szeletet abból, amiért a lányának nem kell megdolgoznia.

– Szerintem az öreg szimplán csak segítséget akart kérni. Én így vettem ki a szavaiból.

– Ha a lánya valóban olyan tehetséges és agilis, ahogy állítja, akkor előbb-utóbb el fog jutni arra a szintre, amire szeretne. Alázatos és kemény munkával. Bár apuci pénztárcáját elnézve mindenhogyan biztosítva van a jövője. – Ezúttal én veregetem meg David vállát. – Ő nem olyan ember volt, akinek a segítségére siettem volna.

Hátat fordítok Davidnek, majd ahogy a tömeget bámulom, végre kiszúrom Brielle-t. Éppen egy több fős társasággal nevetgél. De nem is ez az, ami nem tetszik, hanem sokkal inkább az, hogy egy pohár pezsgőt szorongat a kezében. Odalépek hozzájuk, majd kiveszem a kezéből a poharat, és leteszem az asztalra.

– De édes… Csak pár korty…

– Elnézést kérek mindenkitől, de szeretném felkérni a feleségemet egy táncra.

– Ó… – A nők sóhajtoznak.

– Bocsássanak meg, kérem. – Enyhén bólintok, közben megfogom Brielle kezét, és arrébb vezetem.

Egymás felé fordulunk, közben ő felcsúsztatja a kezét a nyakamhoz.

– Ez ügyes mentés volt.

– Mégsem mondhattam azt, hogy ne igyál, mert babát vársz…

– Mindenki szemében te vagy a finom úriember.

– Te nem így gondolod? – A derekára csúsztatom a kezem.

– De! Viszont úgy gondolom, az a néhány korty bőven belefért.

– Azt akarom, hogy vigyázz a gyermekünkre.

– Vigyázok! Hiszen Wyattre is vigyáztam.

– Tudom.

Közelebb húzom magamhoz.

– Kivel beszélgettél?

– Nem számít!

– Olyan ingerültnek tűntetek.

– Mondom, nem fontos!

– Rafe! – Elhúzódik tőlem. – Nekem minden fontos, ami veled kapcsolatos. – Végigsimít az arcomon. – Ki volt az a pasas?

– Nem tudom pontosan. David szerint a zeneipar egyik nagyágyúja.

– És mit akart?

– Hogy vigyem el magammal a lányát a koncertsorozatra.

– És te mit válaszoltál?

– Természetesen nemet mondtam.

– De ha egyszer olyan befolyásos ember, akkor…

– Talán a befolyásos emberek elfelejtik, hogy a zenészek művészlelkek. Nem lehet őket csak úgy ide-oda tenni, akár a bábukat. Nem lehet megmondani nekik, hogy mit csináljanak, kivel dolgozzanak. Hiszen ezzel megfosztanák őket attól, ami inspirálja őket.

– Én tudom, hogy számodra nagyon fontos a szabadság. Minden tekintetben. De úgy gondolom, egy ilyen kaliberű fickót visszautasítani…

– A legjobb döntés! Hidd el, a végén azon kaptam volna magam, hogy mindent ő akart volna megszervezni – meg persze a lánya. Egy pillanatra sem fogom átengedni az irányítást másnak.

– Ne haragudj, de nem értek veled egyet!

– Nem is kell! Te csak vigyázz a lányunkra. – Ismét közelebb húzom magamhoz. Nem akarok egy másodpercig sem vitába bonyolódni ezzel kapcsolatban a feleségemmel. Én nem szólok bele, mit csinál szabadidejében. Viszont ugyanezt elvárom tőle is. Sokszor úgy kezeli az életemet, illetve azt, amit csinálok, mintha valamiféle munka lenne. Elvégzem, megcsinálom, és megkapom érte a fizetésem. De ez nem így működik. A zene olyan, mint egy aprócska virág a szívedben. Minél többet öntözöd, annál bőségesebben virágzik. És csak szeretettel lehet nevelgetni. Mert a zene nem irányítható dolog. És amit én csinálok… csak részben tanulható. Mert hangszeren bárki megtanulhat játszani, akinek egy kicsit is van zenei érzéke. De érezni, eggyé válni a hangjegyekkel, gondolatban táncolni velük a színpadon, teljesen más, mint leolvasni egy kottát a füzetből…

Az este hátralévő részében nagyon sok emberrel beszélgetünk. Persze ezeknek a legjava felszínes csevegés. És bevallom, éjfél után már alig várom, hogy végre hazainduljunk, és bezuhanjunk az ágyba. Hajnal 5 óta talpon vagyok. Sokszor van ez így. Sokszor kelek korán, és fekszem nagyon későn. Olykor, ha nem tudok aludni, kimegyek a terembe, és zenélek. Sokszor vonulok oda vissza, amikor egyedül szeretnék lenni. Amikor… valami másra vágyom. Vagy éppen gyakorlok.

Gázt adok, közben Brielle combjára téved a kezem.

– Nagyon csendes vagy!

– Elfáradtam.

– Nemsokára otthon vagyunk, és pihenhetsz.

Ránézek. Egyértelműen bántja valami. Ha most megkérdezem tőle, mi a baj, azt fogja mondani: semmi.

– Mi a baj?

– Semmi.

Megmondtam. Viszont, ha erre a kérdésre a nők így válaszolnak, akkor biztos, hogy van valami.

– Akkor fussunk neki még egyszer! Mi a baj?

– Az a baj, hogy néha felelőtlenül kezeled ezt az egészet! – Dühösen felém fordul.

Nos. Pontosan így néz ki a semmi baj…

– Felelőtlenül? – Még egyszer ránézek. De csak egy rövid pillanatra, mert a vezetésre koncentrálok.

– Igen. David szerint ostobaság volt nem elfogadni, amit az öreg kért.

– Most komolyan, még mindig ezen lovagolunk?

– Igen! Mert igent kellett volna mondanod neki.

– Miért is?

– Azért, mert gazdag és befolyásos ember. Ki tudja meddig ér el a keze.

– Most nem tudok rájönni, hogy a pénzt siratod, amit elbuktunk, vagy attól félsz, hogy esetleg majd megtorolja ezt a dolgot.

– Nem a pénzt! Vagyis… nyilván, persze az is jól jön.

– Minek? Nincs elég, úgy gondolod? Úgy érzed, nem biztosítottam neked és a gyermekeimnek kényelmes életet?

– Nem erről van szó! De a több soha nem baj…

– Nem értelek… mindened megvan, amiről egy nő álmodhat. Gyönyörű és kiegyensúlyozott család, luxus élet egy gyönyörű házban. Egészséges vagy, gyönyörű, és fiatal. Mégis, mit akarsz még?

– Nem akarom ezt elveszíteni! – Kiabálja felém. – Nem akarok még egyszer olyan életet, mint amilyen volt. Nem akarok munkáért kuncsorogni.

Felsóhajtok, közben megdörzsölöm az arcomat. Mielőtt összejöttünk, egyikünk sem volt gazdag. Mindkettőnknek átlagos munkája volt, átlagos keresettel. De azt mindig tudtam, hogy Brielle sokkal többre vágyik. Mondjuk melyik ember nem? Ki ne szeretne jólétben élni? Az elmúlt hat év alatt nagyon sokat kerestem. Annyit, hogy Brielle hat éve nem dolgozik. Azt mondtam neki, vállaljunk gyerekeket, legyen családunk, maradjon otthon, és nevelje őket. Mellette persze nyugodtan tovább csinálhatja a fotózást, amit szeret. Én csak azt akartam, hogy boldogok legyünk. De a boldogsághoz nem elegendő a pénz. Jó alapot kínál, de boldogságot nem ad. És egyre inkább úgy hiszem, hogy esetünkben sokkal inkább csak elvesz…

Szomorúan a feleségemre nézek. Vajon mikor változott meg ennyire? Vajon mikor lett ennyire anyagias? Az idő alatt, miközben én azon dolgoztam, hogy mindenünk meglegyen? Hogy neki és a családomnak mindene meglegyen.

Talán én rontottam el…

– És amíg mellettem vagy, soha nem is kell! – Ezúttal én emelem meg egy kicsit a hangom. – Tudhatnád már, hogy nem a pénzért csinálom. Azért csinálom, mert minden egyes fellépésben, minden egyes vonóhúzásban a szívem és a lelkem is benne van.

– Tudom. De akkor is azt gondolom, nem szabad ilyen felelőtlenül döntened! Mert habár feljutottál a csúcsra, onnan bármikor le lehet esni. A kérdés csak az, mennyire biztosítod be magad, hogy ez ne történjen meg.

– Ha ez így alakulna, akkor vállalom a zuhanást! – Gázt adok. Nagyon ideges vagyok. De sokkal inkább csalódott. Csalódott, mert olyan, mintha a feleségem nem ismerne igazán.

Velem van az első pillanat óta, hogy elkezdtünk felmászni arra a bizonyos csúcsra. Támogatott. Fogta a kezem. És igen, bizony nagyon lentről kezdtük. Nem volt semmink, viszont most megvan mindenünk. Miért van az, hogy az emberek az anyagi jólétben elfelejtik, honnan indultak? Miért van az, hogy már nem érték a megtett út, csak a cél? Nehéz évek vannak mögöttünk, ez igaz. Ugyanakkor szenvedélyesek is. Mert mindent úgy csináltam, ahogy a szívem diktálta.

– Én viszont rohadtul nem akarok lezuhanni, ha már egyszer felkapaszkodtunk!

– Mégis mikor változtál meg ennyire? Mikor lett fontosabb a pénz, mint bármi más?

– Nem engedhetem, hogy rossz döntéseket hozz! Önfejűség és szenvedélyesség ide vagy oda.

– Ez mégis mit jelentsen?

– Azt, hogy beszélned kell azzal a pasassal.

– Nem! – Megszorítom a kormányt. – Nincs jogod beleszólni a dolgaimba!

– Valóban? Nincs jogom? Akkor talán neked meg ahhoz nem lesz jogod, hogy ma este az ágyunkban aludj!

– Hisztis vagy, és konok! – Dühösen rápillantok.

– Te meg egy büszke barom!

Nem tudom, meddig nézzük egymást. Próbálom megkeresni azt a lányt a mellettem lévő nőben, akibe beleszerettem. De egyre inkább úgy érzem, hogy a csillogás elvette a fényét. Azt a fényt, amit én úgy szerettem. Amiért rajongtam. Jézusom, hiszen a második gyermekünket várja! A lányunkat. Mégis…

– Rafe! – Brielle felsikolt.

Újra az út felé fordulok, de nem látok semmit mást, csak egy nagyon erős fényt. Elrántom a kormányt, de nem sikerül kikerülni a szembejövő autót. A következő pillanatban hangos csattanás következik, a fény pedig egyre távolinak tűnik. Mielőtt mindent elnyelne a csendes sötétség, egy valamit hallok. Brielle vérfagyasztó sikoltását.