Suttogó vágyak beleolvasó

William családja hosszú évtizedek óta Angliát szolgálja. Igen, ő szolgálatnak, nem hivatásnak érzi ezt. Már a felmenői is lordok voltak, akik különféle főrendi címeket kaptak. Ezek a címek örökölhetőek, alapvetően a korona adományozza őket, de ez a gyakorlatban már csak formalitás, a miniszterelnök javaslatára történik a cím elnyerése. Vannak élethossziglani főrendi címek is, de ezek száma elenyésző. William az alsóház tagja, ez az Egyesült Királyság kétkamarás parlamentjének a nagyobb hatalmú kamarája, a törvényhozás folyamatának legfontosabb döntései itt születnek, és itt zajlanak a legnagyobb politikai viták is. William döntéseket hoz, javaslatokat terjeszt elő, a parlamentben ülésezik.

Érdekes a mi történelmünk, a szászoktól kezdve a viking fosztogatásokon keresztül, a gyarmatosítástól egészen az első ipari forradalomig. Mindig is szerettem ezt az országot, a kultúráját, azokat a több százéves történeteket, amik régmúlt időket idéznek fel. Nem is tudnék máshol élni.

Az idő kissé szomorkás, valószínűleg esni fog. Kiszállok az autóból, és sietős léptekkel elindulok a bejárat felé. Nem szoktam bejönni Will munkahelyére, a képviselők szerint nem is nőknek való hely ez. A feleségek inkább üljenek be egy szalonba szépítkezni vagy egy kávézóba csacsogni. Véleményük szerint a politika a férfiak hadszíntere. Nos, ezt talán tudná cáfolni Margaret Thatcher, aki az ellenzék vezére volt, valamint az első nő, aki nagy politikai pártot vezetett az Egyesült Királyságban, majd megnyerte a választásokat és miniszterelnök lett. A nők is el tudnak jutni olyan messzire, mint a férfiak.

Ahogy belépek, a levegő sűrűvé válik, de leginkább poros, régi és papír illatú. Molly jókedvűen írogat valamit az előtte lévő noteszbe. Észre sem veszi, hogy mellé lépek.

– Szia, Molly!

– Asszonyom! Jó napot. – A hangja kedvesen cseng, mosolyogva néz végig rajtam. Kedvelem ezt a lányt, mert tudom, hogy rengeteget segít Willnek.

– William?

– Vannak nála. – A falon lévő órára pillant. – Igazából már végeznie kellene.

– Megvárom.

– Készítsek egy kávét? Vagy egy teát?

– Nem kérek semmit, köszönöm.

Megfordulok, hogy helyet foglaljak az impozáns váróban, amelynek minden négyzetcentiméteréből süt az előkelőség. Mahagóni, fekete és barna színek, amik keménységet sugallnak. Tipikus képviselőházi iroda, ahol a férjem hozza a döntéseket. Mire leülhetnék a hasított bőr kanapéra, kinyílik az iroda hatalmas ajtaja, és kilép egy vörös ruhás nő. Nagyon dekoratív, sugárzik belőle az elegancia, és az a bizonyos dög.

– Akkor várom a hívását.

Will hangja kedves, a tekintetéről már nem is ejtek szót, azonnal elönt a féltékenység. Hosszú pillantást vetnek egymásra, miközben kezet fognak.

Túl hosszút.

– Úgy lesz.

William kezet csókol a fekete hajú nőnek, aki sietős léptekkel távozik. Időm sem volt közbeszólni, vagy akár Willnek bemutatni engem, mint csodálkozó feleségét az előbbi istenátka szépségnek. Igen, mi nők is észrevesszük a szépséget, a különbség csak annyi, hogy bennünk irigység és elégedetlenség támad.

– Aspen! – Will csodálkozva néz rám, majd néhány lépéssel átszeli az irodát, kezét a derekamra csúsztatja, és megpuszilja az arcomat. Csak az arcomat. – Mit keresel itt? – kérdezi csodálkozva.

Nos igen, nem sűrűn látogatok be, de lehet, hogy ezen a szokásomon változtatok.

– Gondoltam, benézek hozzád. Talán ebédelhetnénk együtt.

– Jó lenne, de nem tudok elszabadulni. – Az órájára pillant. – Fél óra múlva jönnek hozzám.

Hűvös és távolságtartó. Mintha az előbbi fekete démon magával ragadta volna minden figyelmét. Én akarom azt a bizonyos figyelmet.

– Talán maradhatnék – az ujjaim a zakója alá csúsznak.

A dög. Itt van. Csak ki kell engednem.

– Fél óra – közli kimérten.

– Jól van.

Beleegyezőn bólint. Elindulunk az irodája felé, de megtorpan, és visszafordul Mollyhoz.

– Fél óráig nem vagyok elérhető.

– Értettem, uram.

Ahogy belépünk a tágas irodába, azonnal felé fordulok.

– Ki volt az előbbi nő?

Érzem, hogy a féltékenység még intenzívebben tombol bennem. Még akkor is, ha a vörös ruhás nő majd tíz évvel öregebb nálam. Idősebb, de rohadt csinos és vonzó volt. Ezt el kell ismernem.

– Egy igazán jó referenciákkal rendelkező jelentkező a kabinetfőnök posztra. Tudod, hogy a városnak szüksége van rá.

A városnak…

– Értem.

Elindulok felé, közben végig őt nézem. Finoman az alsó ajkamba harapok, ami mágnesként vonzza a tekintetét.

– Aspen.

– Ami kettőnk között történt, hiba volt. – Mögé nyúlok és bezárom az ajtót.

– Nem szeretem, ha vitatkozunk.

– Én sem. – Felnézek rá. Úgy érzem, kíván engem, viszont a szeme nem ezt tükrözi. Érdektelen. Vagy csak én látom rosszul?

– Sokat dolgozom. Fontos ember vagyok, akinek kötelességei vannak. De ezt te is tudod.

– Mi lenne, ha nem a munkáról beszélnénk? – Kikapcsolom az övét, majd becsúsztatom a kezem a boxerébe. A farka kemény, de még nem eléggé.

– Aspen! – felmordul, ahogy rámarkolok. Valamikor úgy keféltünk, mint a nyulak. Azt akarom, hogy pontosan úgy kívánjon, mint akkor.

– William – lehúzom magamhoz, és az alsó ajkába harapok, közben a heréit simogatom. – Akarsz engem? – A hangom remeg, a testemet átjárja az adrenalin. Olyan régen szexeltünk az irodájában.

– Persze, hogy akarlak. – Kihúzza a kezemet, majd megragadja, és az asztalhoz húz. Felhúzza a szoknyámat a derekamig, közben megcsókol. Halkan dünnyög, majd belém nyomja az ujját. Sikamlós vagyok, készen állok a fergeteges szexre a férjemmel a méregdrága asztalán.

– Igyekeznünk kell, nincs sok időnk.

Ezzel a mondattal szó szerint hazavágja a kedvemet. Félrehúzza a bugyimat, előveszi a farkát, és belém vágódik. Keményen dönget az asztal tetején, közben a mellembe markol. Azt hittem, élvezni fogom, de nem. Nem tudom elengedni magam, miközben azt látom rajta, hogy milyen hamar túl akar lenni ezen. Sokszor szexeltünk így. Sietve, félig lehúzott ruhával. A minőségi idő, amit egymás szeretgetésével töltöttünk, tovaszállt. Nem egy lyuk akarok lenni, akit betömhet. A társa akarok lenni. A szerelme. A barátja.

– William...

Fáj. De nem az, ahogy megkefél, sokkal inkább a szívem sajog. Csak egy gyors menet vagyok, amit le kell zavarni. Egy teendő az asztala tetején, amit el kell végezni.

– Mindjárt!

Megragadja a vállamat, és úgy húz magára. A testem rángatózik, keresi a vágyat a mozdulatokban, kettőnk egységében, de nem találja. Will arca eltorzul, mindjárt elélvez, én még az orgazmus közelében sem vagyok.

– Most! – Felordít, érzem, hogy belém élvez. Izzadt arcát a mellem közé fúrja, ujjai továbbra is a vállamat markolják. – Ez isteni volt.

Neked.

Felnéz rám, és megcsókol. Röviden, sietősen.

Hol a férjem? Hol van a tűz? Hol vagyok én ebben a kapcsolatban?

– Össze kell szednem magam. – Zihálva kihúzódik belőlem, majd a zsebébe nyúl, és elővesz egy zsebkendőt. A farka még csillog kettőnk nedvétől, gyors mozdulatokkal szárazra töröli. – Ki kell mennem a mosdóba. Tedd rendbe az asztalt, kérlek.

Persze, használj csak rongynak!

Még egyszer megcsókol, majd eltűnik a fürdőszoba ajtaja mögött. Itt ülök kielégítetlenül, gyűrött ruhában, csalódottan és megkefélve. Nem azért vagyok csalódott, mert nem élveztem el, hanem azért, mert Will meg sem próbált boldoggá tenni. Csak tette, amit kellett. Kötelességből megkefélt, hogy ne érezzem magam rosszul. A baj ezzel csak az, hogy még mélyebbre lökött az önsajnálat mocsarába, amiből olyan reményvesztetten próbálok kimászni.

***

Az irodai kis ,,incidensünk" óta javult a helyzet. Itthon béke és nyugalom van. Will boldog és elégedett, gondolom azért, mert azt hiszi, minden rendben van, pedig ez nem igaz. Érzem, hogy távolodunk. Habár szexelünk, a testünk érintkezik, de a lelkünk nem tud kapcsolódni. Jó lenne elmondani neki, hogy mit érzek, de attól félek, csak még messzebbre lökném magamtól. Hiszen amikor úgy viselkedtem vele, ahogy, mennyi parázs vitát szült az egész?

Ide más taktika kell. Igen, taktika. És ha valamiben, ebben mi nők jók vagyunk. Úgy döntöttem, elmegyek Lisával abba a bizonyos klubba. Habár tiltakoztam ellene, mégis megteszem. Bármit, ami ahhoz kell, hogy visszakapjam a férjemet és az életemet.

Írtam egy üzenetet Lisának, aki azonnal beindult. Will természetesen késő estig dolgozik, ezt Molly is megerősítette, így nem kell attól félnem, hogy hamarabb hazaér, mint én. Anya beugrik, és elviszi a gyerekeket moziba, utána hazaviszi őket magához. Majd szombaton elmegyek értük. Péntek van, így megengedett egy kis késő esti bulizás nekik is, és hosszú idő után nekem is.

Nem is tudom mihez kezdenék anya nélkül. Ha szükség van rá, segít nekem. Vagy épp falaz, ha a kis hobbimról van szó. De a ma esti dolog más. Évek óta nem járok el, csak a gyerekek vannak és a férjem.

Úgy látszik, ma képes vagyok ezen is változtatni…

A kedves anyósom nem igazán kedvel, ha már segítségnél tartunk, ennek oka számomra ismeretlen, így ebből adódóan én sem kedvelem. Igazi angol úrinő, esküszöm, egész életében karóval a seggében élt. Tudom, hogy szabályok vonatkoznak ránk, de könyörgöm, ez nem a 18. század. Így rá nem bízom a gyerekeket, és persze senkinek sem kell tudnia arról, hogy milyen programom lesz péntek este. Éppen elég, ha Lisa tudja, aki, lefogadom, életem végéig a fejemre fogja olvasni.

Épp elrendezem a konyhát, amikor csengetnek. Megtörlöm a kezem, és ajtót nyitok. Természetesen tarthatnánk házvezetőnőt, de én nem akartam. Ne legyenek idegen emberek az otthonunkban.

– Anya!

– Kicsim! – Megölel, de csak röviden, majd elhúzódik. Az angolok méltán híresek a ,,ne mutassuk ki az érzelmeinket" alapelv miatt. Anya imád engem, csak én vagyok neki és ő nekem, de akkor sem érzelgősködik. Nos, én ebben sem vagyok tipikus angol, ugyanis én mindig kinyilvánítom az érzelmeimet a világ felé. Főleg, ha a gyerekekről van szó.

– Gyere beljebb!

Becsukom az ajtót, egyenesen a konyhába megyünk.

– Egy teát?

– Kérek, köszönöm. – Leteszi a táskáját a pultra, és helyet foglal. – Mesélj! Hogy vagytok?

– Jól. – Elkészítem a teát, és anya elé teszem.

– William?

– Dolgozik. Késő este ér haza.

– És te?

– Mit én? – Belekortyolok a teába.

– Hova mész?

– Lisával.

– Azt értem. – Elmosolyodik, majd leteszi a csészét. – Hova mész?

– Ja! – Zavartan felnevetek.

Egy klubba, ahová egy magamfajta férjes asszony be sem tehetné a lábát.

– Egy kiállításra.

– Ó. Kinek a művei?

Hazudj Aspen!

– Ismeretlen művész. Ez amolyan tapasztalatszerzés.

– Értem. – Anya felveszi a csészét, és a szája elé tartja. – Vigyázz, miközben tapasztalatot szerzel.

Anya átlát rajtam, tudja, hogy hazudok, de nem faggatózik tovább. Nagy szerencse, hogy nem egy kíváncsi asszony, a másik, hogy bízik bennem.

– Nagyi! – Henry ront be, és azonnal anya ölébe bújik.

– Szia, Henry! – Anya hangosan nevetve megborzolja a göndör fürtjeit. Imádja Henry haját piszkálni.

– Moziba megyünk, igaz?

– Így van.

– De jó! Van egy film, azt nagyon szeretném megnézni.

– Ha nem erőszakos, akkor rendben van.

– Nem. Valami gagyi vígjáték. – Averynek nincs kedve menni, tudom, szívesebben csetelne a csajokkal. Naponta szembesülök azzal, hogy a pici lányom már nem is olyan pici. Nem akar babázni vagy mesét nézni. Nem lehet elzárni a világ keménységétől, mert ő bátran és vakmerőn szembe akar nézni vele. És nekem ezt hagynom kell.

– Nem, nem az! – vág vissza Henry.

– Jól van gyerekek! Egy jó vígjáték, utána egy nagy pizza? – Anya a gyerekekre kacsint, mire mindketten felvisítanak. – Aztán hazamegyünk.

– Hozzád? – Kérdezi Avery.

– Igen. Hozzám. Holnap sütünk egy isteni csokis brownie-t. Mit szóltok?

A gyerekek nagyon boldogok, én is az vagyok. Egészen addig, amíg elmennek, hogy a helyére idegesség költözzön. Alig egy órával azután, hogy magam maradtam, megérkezett Lisa. Kész szerencse, hogy lezuhanyoztam és kisminkeltem magam, mert most eszeveszett módon próbál nekem ruhát keresni.

– Kosztüm, kosztüm és kosztüm – dobálja ki egymás után a drágábbnál drágább ruhákat. – Nincs valami szexi ruhád? – kérdezi felvont szemöldökkel.

– Képzeld, egy képviselő felesége így jelenik meg az utcán. Egy rendezvényen vagy egyéb társadalmi eseményen.

– Na, ezek közül egy sem illik ide. Ez nem egy rendezvény.

– Öltözzek netán kurvának? – Kérdezem csípőre tett kézzel, mire Lisa felnevet.

– Imádlak, de nem. Legyél elegáns, de nem elérhetetlen.

– Pedig az vagyok.

– De nem ma este! – Kissé fenyegetően rám mutat. – Ma egy dögös szőke nő vagy, aki az ujja köré csavarja a pasikat.

– Nem ez a cél.

– Pontosan ez a cél. Ha ott menni fog, a férjeddel már gyerekjáték lesz. Csak kellene egy dögös ruha.

– Mit szólsz ahhoz a lazacszínűhöz?

– Ja, nem is mondtam. Fekete-fehér a dress code.

– Ez most komoly?

– Aha. Majd meglátod.

– Nem árultál el sok mindent arról a bizonyos klubról. Lehet, hogy valóban egy szextanya?

– Bízol bennem? – Kérdezi durcásan.

– Igen, bízom benned.

– Helyes. Elit helyre viszlek, nem kell aggódnod. Többe kerül egy havi tagsági, mint egy jó kis bevásárlás egy Versace boltban.

– Még fizessek is érte?

– Az első alkalom ingyen van. De nyugodj meg, nem lesz baj. – Elém lép, és megszorítja a vállamat. – Jó lesz, majd meglátod. Az a hely egyszerűen fantasztikus.

– Mibe rángattál bele…

– Életed legnagyobb kalandjába.

***

Megállunk egy fehér épület előtt, aminek vastag faragott oszlopai vannak, előtte legalább húsz parkolóhellyel, kerek, kövekkel kirakott szökőkúttal. A környék rendkívül rendezett, apró lámpák világítják meg a virágágyásokat, amiben gazdagon nyílnak piros és fehér tulipánok. Magas, karcsú kandeláberek mutatják az utat a bejárat felé. Olyan gazdagnak és csodálatosnak hat ez a hely, az ember nem is hinné, hogy mi zajlik a falak között.

– Gyere!

Lisa kiszáll a kocsiból, majd némi gondolkodás után én is.

Ha őszinte akarok lenni, most legszívesebben sarkon fordulnék és hazamennék. Már egyáltalán nem tűnik jó ötletnek ez az egész. Végül győz bennem a kíváncsiság, és persze az elkeseredettség. Megigazítjuk a ruhánkat, és elindulunk a bejárat felé. A gyomrom összeugrik, pánik és félelem terjed szét a testemben, mert nem vagyok biztos benne, hogy helyes, amit teszek. A szerelem nevében minden eszköz megengedett, viszont nem biztos, hogy én jó fegyverekhez készülök nyúlni.

– Jó estét! – Köszön Lisa, majd én is az ajtóban álló két férfinak, akik talpig feketében vannak.

– Jó estét.

Lisa elővesz egy kártyát, és az egyik férfi felé mutatja.

– Bemehet – válaszolja, majd rám néz.

Hát, nem hozta meg a kedvem az előttem álló pasas...

– A barátnőm most jár itt először.

– Értem – a gorilla nem egy beszédes darab. Kicsit félreáll, hogy bemehessünk a fekete lakkozott ajtón, ami mellett egy szintén fekete márványtábla áll, rajta arany betűkkel. Secret.

Találó.

A házba belépve hatalmas és csillogó csarnok fogad, ahol két szín uralkodik. Fekete és fehér. A járólap sötét, a falak világosak, néhány festmény lóg rajtuk. Nem régi klasszikusok, sokkal inkább hobbiszerű képek, amikből árad az érzelem, a szenvedély és a szexualitás. Már belépéskor az arcodba tolja a hely a maga igazságát: itt tömény erotika és szabadság fogad.

– Gyere!

Egy sejtelmesen kivilágított pult mellé lépünk, ahol egy vékony, barna hajú lány ücsörög. A haja kis kontyba rendezve a feje tetején, az arcán szolid smink.

– Jó estét! – Köszön ránk jókedvűen, majd azonnal feláll a kényelmes székéből. Tetőtől talpig elegáns ruhát visel. A tulajdonos tudja, hogyan kell a vendégeket fogadni.

– Jó estét! – köszönünk vissza szinte egyszerre.

A recepciós lány átad Lisának egy kulcsot, majd mosolyogva rám pillant.

– Jó szórakozást kívánok.

– Köszönöm szépen – válaszolom zavartan.

Ahogy beljebb lépünk, kellemes zene üti meg a fülemet. A levegőben finom illatok szállnak.

– Jobb oldalon található egy kisebb étterem.

Majd Lisa a bal oldalra mutat.

– Itt egy kisebb társalgó. Majd megnézzük ezeket a helyeket közelebbről is, de először készüljünk el. – hirtelen megtorpan és felém fordul. – Előtte bemutatlak Dorothynak. Ő álmodta meg ezt a helyet. Minden új vendéget ő fogad. Nem kell félned, nagyon kedves és szimpatikus asszony.

A helyzet az, hogy nem Dorothytól félek, hanem sokkal inkább a tetteim következményeitől.

Lisa kinyitja az előttünk lévő ajtót és belépünk.

– Jó estét! – Kissé félszegen köszönök az előttem ülő nőnek, aki mosolyogva néz végig rajtam. Igazi üzletasszony kisugárzása van. A haja rövid és ősz, de nem az az öreges, inkább olyan ezüstös. Az ördög Pradát visel című filmből Meryl Streep ugrik be róla. Az arca pirospozsgás, a szeme kedves és bizalmat sugárzó. Na, ez az egy nem stimmel. Meryl pusztán a tekintetével is ölni tudott volna. Dorothy olyan szeretnivaló nőnek tűnik. Rögtön egy fontos kérdés fogalmazódik meg bennem, miközben őt nézem. Hogyan üzemeltethet egy ilyen nő egy efféle helyet?

– Jó estét! Lisa! – A barátnőm felé bólint.

– Dorothy, ő itt Aspen. Szeretném neki megmutatni a klubot.

– Foglalj helyet, Aspen!

A jó ötvenes nő hellyel kínál a csodálatosan berendezett irodájában. Minden fekete, mahagóni és vörös színben pompázik, valósággal süt a hely minden pólusából az erotika és a szexualitás.

– Szeretném leszögezni, ez egy elit klub, és nem egy bordélyház. Nem akarok hosszú mesébe kezdeni, de azért nagy vonalakban elmesélném, hogyan született a Secret. A helyet tíz évvel ezelőtt alapítottam. Mielőtt megkérdeznéd: igen, a válásom után. Végigmentem azon az úton, amin most te is. – Az ujjamra pillant, amin a jegygyűrűm van. – Tudom milyen érzés az elhanyagoltság. Három gyerekem van. Szerető férjem és boldog családom volt, viszont a hosszú évek alatt megromlott a házasságunk. Leélni valakivel egy életet rengeteg lemondással, korláttal és alkalmazkodással jár. Anyák vagyunk és feleségek, ugyanakkor nők is, akik vágynak arra, hogy becsben tartsák őket. Pontosan ezért nyitottam meg ezt a helyet. Nem az a cél, hogy tönkremenjenek a házasságok, vagy hogy az emberek megcsalják a párjaikat. Itt a nők valóban nők lehetnek. Minden őket, vagyis titeket véd. – Rám mutat. – Azért jönnek ide az emberek, hogy jól érezzék magukat. Ismerkedjenek, beszélgessenek. Mindezt maszk mögé rejtve.

Elkerekedik a szemem, miközben Dorothyt hallgatom. Lisa sok mindent nem árult el a klub működésével kapcsolatban. Azt mondta, legyen meglepetés. Nos, fogalmazzunk úgy, hogy meg vagyok lepve.

– Maszk?

– Igen. Minden jelenlévőnek kötelezően viselnie kell. A maszk csak egy esetben vehető le. – Jelentőségteljesen feltartja az ujját. – Ha mindkét fél akarja, és ezt egy külön szobában teszik meg.

– Külön szoba?

– Felnőtt emberek vagyunk, akiket hajtanak a vágyaik. – Elneveti magát. Olyan természetesen beszél erről az egészről, látszik rajta, hogy boldog és kiegyensúlyozott. – Mint mondtam, nem bordélyház, viszont biztosítva vannak a vendégek számára minden kényelmet és igényt kielégítő szobák. Ha tovább mentek, amiről te döntesz Aspen, megteheted. De a nem, az nem! A férfiaknak ezt kötelezően el kell fogadniuk.

– Nem is tudom…

– Látom, hogy férjnél vagy. Gyerekek is vannak?

– Igen.

– Megcsalni készülsz a férjedet?

– Nem! – válaszolom teljes határozottsággal.

– Azért vagy itt, hogy egy kicsit visszatalálj önmagadhoz. Ez a hely erre, s nem másra hivatott. Nem kell félned! – Biztatóan megfogja a kezemet. – Amennyiben tagságot váltasz, alá fogunk írni egy titoktartási szerződést. Minden, ami a falak között történik, az itt is marad. Részben ezért viseltek maszkot. Titeket véd. De mint mondtam, leveheted, de kizárólag a szobában. Az első este ingyen van. – Kedélyesen rám kacsint. – Ha visszajössz, utána kell csak tagságot váltani.

– Meglátjuk, lesz-e második látogatás.

– Ne gondolkodj, Aspen! Amíg itt vagy, engedd, hogy a vágyaid vezessenek. Biztonságban vagy. Ezt ne felejtsd el!

– Nem fogom.

Elhúzom a kezem, és felállok. Dorothy is feláll, majd a sarokban lévő szekrényhez lép. Kivesz belőle egy fekete selyem dobozt, és átadja nekem.

– Szerintem tökéletes lesz. Jó mulatást!

– Köszönjük!

Lisa mellém lép, és belém karol.

– Menjünk!

Elhagyjuk Dorothy irodáját, közben ezernyi kérdés kavarog a fejemben. Mit keresek én itt? Egyáltalán megtehetem ezt? Mi történik, ha kiderül, hol múlattam az időt? A sajtó valószínűleg szaftos sztorit kerekítene belőle.

A köztiszteletben álló képviselő unatkozó felesége péntek esténként London éjszakai klubjait járja.

Még belegondolni is rossz.

– Lisa! – Megállok, közben a tükörképemet nézem a csillogó márványlapban.

– Mi a baj?

– Azt hiszem, jobb lesz, ha hazamegyek. Semmi keresnivalóm itt.

– Aspen! – felsóhajt, majd megfogja a vállam, és biztatásképpen megszorítja. – Én is megmondtam, Dorothy is megmondta, hogy biztonságban vagy. Nem fog kiderülni, hogy itt jártál ma este. Mit gondolsz, William most mit csinál?

– Ha most el akarod oszlatni a bűntudatomat, akkor szarul csinálod.

– Akkor másképp kérdezem. Szerinted őt érdekli, hogy te egyedül ülsz otthon és rá vársz? Mert ahogy a mellékelt ábra mutatja, rohadtul nem. Fogd fel úgy, hogy ez egy könnyed péntek este. Ennyi erővel beülhettünk volna egy kávézóba vagy egy éjszakai bárba is. Ez egy elit hely, ahol a felső tízezer múlatja az időt. Vacsoráznak, táncolnak, beszélgetnek. Ennyi.

– És a külön szobák?

– Ahogy Dorothy is mondta, az egy plusz szolgáltatás. Ha nem szeretnéd igénybe venni, nem veszed. De csak hogy tudd, nagyon jó dolgok zajlanak azokban a szobákban – teszi hozzá kuncogva, mire elhúzom a szám. – Oké! Tudom téged a szobák nem érdekelnek. Nem is azért vagyunk itt. Próbálj meg lazítani, és élvezni a helyet. Hidd el, imádni fogod ezt a kissé misztikus világot. Na gyere!

Lisa kinyitja az előttünk lévő ajtót, és belépünk. Itt már nem fekete és vörös színek dominálnak, hanem ismét fekete és fehér. Minden egyszerű és letisztult, finom elegancia rejtőzik a falak között.

– Mi ez a szoba?

– Itt tudunk elkészülni.

– Elkészülni?

– Igen.

Lisa az előtte lévő szekrényhez lép, és kivesz belőle egy dobozt, amin a neve szerepel. Felnyitja. Egy fekete-fehér, kövekkel kirakott maszkot vesz ki belőle.

– Ez gyönyörű. – Mellé lépek, hogy jobban szemügyre vehessem.

Titokzatos...

– Valóban az. Dorothy választotta nekem. Lássuk, te milyet kaptál!

Izgatottan az asztal felé pillant, amin a fekete selyem doboz pihen. Én is izgatott vagyok, hiszen olyan dologra készülök, ami valószínűleg nem helyes. De végül megteszem, mert körbelengi ezt a helyet egyfajta misztikum, ami vonz. Leveszem a fedelet, majd kiveszem a fekete csipke maszkot.

– Aspen! – Sóhajtozik Lisa. – Ez álomszép.

– Igen. Az.

Felemelem a kezemben lévő maszkot, hogy jobban szemügyre vehessem. Csipkeberakás, vékony anyag, ami mögé elrejtőzve bárki lehetek, ha akarom. Valóban akarom? Mert valljuk be, már nemcsak a hely csábít, hanem a kezemben lévő álarc is, ami mögé elbújhatok az este folyamán. Voltam már álarcosbálban, de ott szinte majdnem mindenkiről tudtam, hogy kit rejt a maszk. Itt nem. És ettől válik izgalmassá és rejtélyessé a dolog. Talán ma este megtalálom azt a nőt, akit keresek. Remélem, beválik Lisa ötlete, és más asszonyként térhetek majd haza. Felteszem a maszkot, majd megigazítom a ruhámat. Szerencsére találtunk egy megfelelő koktélruhát. Fekete A vonalú ruha, enyhe dekoltázzsal elöl és mélyebb kivágással hátul.

– Nagyon jól áll.

Lisa elégedetten néz végig rajtam. Egy könnyed mozdulattal leveszi a kabátját, ami alatt egy testhezálló hófehér ruha simul. A barátnőm mindig is szerette a feltűnést.

– Miért fekete és fehér? – Teszem fel az egyik kérdésemet a sok közül.

Habár Dorothy sok mindent elárult magáról és a helyről, még mindig nagyon sok kérdés kavarog bennem.

– Dorothy a jin-jangra építette a klubot – nevet fel Lisa – Egy kicsit komolyan vette ezt az egészet. Tudod, férfi és nő kapcsolata, a világok közötti egyensúly meg ilyenek. A szimbólum a világmindenség egymással ellentétes tulajdonságait mutatja: sötét és világos, nőies és férfias jellegű, lágy és kemény, és még sorolhatnám. Itt a nőies és férfias jellegű tulajdonságokon van a hangsúly. Egyik sem létezhet a másik nélkül, nem választhatók szét csak együtt, egymáshoz viszonyítva értelmezhetők. Normális körülmények között az erők rendezettségre törekednek, kiegyenlítik egymást és egyensúlyban vannak.

– Látom ezzel kapcsolatban is képben vagy.

Lisa mindig is imádta a misztikus és ezoterikus dolgokat.

– Tudod, hogy szeretek ezzel foglalkozni. Asztrológia, filozófia, csakrák satöbbi. A keletiek okos emberek. – Felnevet. – Tulajdonképpen így találtam rá a klubra. Persze aztán kellett egy belső ember is, hogy be tudjak jutni.

– Elit.

– Igen. Itt nem fognak rendőrök razziázni, mert minden teljesen legálisan működik. Aspen! – Megszorítja a vállamat. – Próbáld jól érezni magad. Vegyülj el, beszélgess, táncolj, igyál, nevess! Próbáld meg pár órára elfelejteni, hogy ki vagy. Rajtad van a maszk. Bárki lehetsz. Olyan nő is, aki bármit megtehet.

– Lisa…

– Ne aggódj, senki sem fog felismerni. Viszont a gyűrűdet vedd le.

Felemelem a kezem, feszülten nézem egy ideig a jegygyűrűmet, majd egy mozdulattal lehúzom és a táskámba teszem.

Nem is tudom, mikor vettem le utoljára...

– Most már mehetünk – hirtelen megtorpan. – Jut eszembe, mi ez az illat? – közelebb hajol hozzám, és szaglászni kezd.

– Ez? Áh, semmi. Csak egy új parfüm.

– Jobban illik hozzád, mint amit használni szoktál.

Meglehet, mert ezt az illatot én választottam, és nem Will. Valamiért úgy éreztem, másikat akarok. Lehet azért, hogy ne érezzem magamon a bűntudat édes illatát?

– Mehetünk?

– Azt hiszem.

A szobából kilépve egy másik ajtóhoz lépünk, ami mögül lágy zene szól. Lisa kinyitja az ajtót, és elém tárul egy más világ. Csillogó kristályok, maszkos, jól öltözött nők és férfiak, akik szemmel láthatóan jól érzik magukat. Beszélgetnek, nevetnek, táncolnak. Ha hasonlítanom kellene valamihez, akkor azt mondanám, hogy egy gyönyörű bárba léptünk be. Megelevenedik előttem az élet misztikus arca, egy pillanatra magával ragad a hely varázsa. Kényelmes kanapék sorakoznak a terem egyik oldalán, a másik oldal körbe tiszta üveg, amin túl az udvarra lehet látni. A falon festmények lógnak, a mennyezetet apró kristálylámpák világítják meg. Mindenki fekete vagy fehér ruhában van, valóban ez a dress code. Dorothy szabályokat hozott, amiket ezek az emberek elfogadnak.

– Igyunk valamit.

Lisa karon fog, és egy hosszú bárpulthoz vezet, ahol egy elegáns fiú és egy fiatal lány szolgálja ki a vendégeket.

– Két pohár pezsgőt kérünk.

– Azonnal. – A fehér maszkos lány elkészíti az italokat.

– Nos, hogy tetszik? – Lisa kíváncsian méreget.

– Nagyon megnyerő, ezt el kell ismernem. Dorothy nagyon ízlésesen rendezte be a helyet. Nem gondoltam volna, hogy egy luxusvillából ilyen helyet lehet kihozni.

– Igen. Ez az egész valósággal magába szippant. Mindenki megtalálja a számára megfelelő kikapcsolódási lehetőséget. Az alsó szinten működik a bár, egy kisebb étterem, egy társalgó, valamint egy külön helyiség a táncolni vágyóknak. A felső szinten vannak a szobák és a fürdőszobák. Dorothy szó szerint mindenre gondolt, ami a kényelmet és a szórakozást szolgálja, és persze mindezt luxuskivitelben. Nem is értem, ez hogy nem jutott nekem eszembe? – kedélyesen felnevet, mire akaratlanul is elmosolyodom. Igaz, még csak pár perce nyertem betekintést ebbe a világba, de abban egyet kell értenem Lisával, hogy valóban formabontó ötlet volt a Secret.

Ahogy a körülöttünk lévő embereket és a helyet nézem, megértem, miért szeret idejárni Lisa. Mindenki olyan fesztelen és felszabadult.

– Egy más világ, ahol nem igazán kötnek szabályok. Csak a sajátjaid. Nézd az embereket. – Körbemutat a hatalmas teremben. – Mit látsz rajtuk?

– Boldogok.

– Igen. Itt bárki lehetsz. Bármit megtehetsz.

– Nem csalom meg Willt.

– Nem azt kértem. Csak érezd jól magad. Ennyi az egész.

– Itt vannak az italok. Egészségükre!

A pultos elénk teszi a karcsú poharakat. Iszunk egy kortyot, a pezsgő egyszerűen isteni finom.

– Jó estét hölgyeim! – Egy magas, vékony férfi lép mellénk. Lisa minden bizonnyal felismeri, mert az arcára hatalmas mosoly ül.

– Chris, szia!

A férfi lehajol, és megpuszilja Lisát.

– Chris, ő a barátnőm!

– Igazán örvendek.

– Jó estét, Chris. – Felé nyújtom a kezem, megfogja és megcsókolja a kézfejem. Örülök, hogy a nevemet nem fecsegte ki Lisa.

– Táncolnál velem? – kérdezi Lisát, aki lopva rám pillant. Szemmel láthatóan erre vár, már-már elolvad ez a kemény üzletasszony.

– Menjetek csak nyugodtan.

A fiatal férfi, mert habár maszk van rajta, az szemmel látható, hogy fiatal, magához húzza Lisát és a tánctérre vezeti. Nézem őket, leginkább a barátnőmet, hogy mennyire boldog és felszabadult ezen a helyen. Miközben a pezsgőmet iszogatom, próbálok lazítani, de folyamatosan csak az jár a fejemben, hogy nekem nem lenne szabad itt lennem. Mi történne, ha William megtudná, hol töltöttem az estét? Háború. Egy magamfajta nőnek jól meg kell gondolnia minden egyes lépését. Felsejlik előttem a múltkori eset, amikor egy szimpla interjúra készültünk. Tulajdonképpen nekem meg se kellett szólalnom, mégis három ember magyarázta el, hogy mit csináljak, majd egy órán keresztül. Csak ülnöm kellett, jókedvűen mosolyogni, és néha bólintani. Persze véleményt nyilvánítani nem lehet. A politika a férfiak színtere, ahol a nőknek nincs szavazati joguk.

– Látom, egyedül iszogat. Gondoltam, csatlakozom.

Egy idősebb férfi lép mellém szivarral a kezében. Végignéz rajtam, mintha döntésre akarna jutni, hogy felszedjen vagy sem. Megkönnyítem a helyzetét.

– Továbbra is szeretnék egyedül iszogatni, köszönöm.

– Jó társaságban jobban telik az idő.

Tesz egy lépést felém, közben a széket szuggerálja.

– Kérem, hagyjon magamra.

Az idős férfi megtorpan, ráncos arcára elégedetlenség ül.

– Elnézést kérek, nem akartam tolakodó lenni.

Pedig az volt.

– További szép estét kívánok.

– Önnek is.

Morogva távozik, látszik rajta, hogy nem tetszett neki a nemleges válasz. Szemtelen vén fráter. Mégis mit hitt? Mi fog történni? Meghív egy italra aztán valamelyik szobában kötünk ki?

Szobák…

Emelet...

Míg Lisára várakozom, aki menet közben eltűnt a szemem elől, körbenézek. Nagyon bízom benne, hogy nem épp valamelyik szobát használják. Kezdem egy kicsit kényelmetlenül érezni magam. Néhány férfi lopva pillant rám, persze igyekszem nem észrevenni őket. Jelzem feléjük a testtartásommal, a tekintetemmel, hogy nem kívánok társaságot magam mellé. Épp elég, hogy egy hatalmas terem szélén ülök, egy csillogó bár mellett egyedül. Ennyi erővel táblát is akaszthatnék a nyakamba.

Egyedül vagyok. Magányos vagyok.

Talán ezt írnám rá. Minden bizonnyal akadna néhány jelentkező, aki rövid időre elfeledtetné velem a problémámat. Mint a sebtapasz, ami elfedi a lényeget. De mint tudjuk, az csak fél megoldás, mert alatta tátongó seb van, ami arra vár, hogy begyógyuljon. Magamhoz veszem a poharat, és iszok néhány korty pezsgőt. Érzem, hogy az idegességtől kiszáradt még a torkom is. Megigazítom a maszkomat, kicsit furcsán érzem magam, mert még mindig nem hiszem el, hogy itt vagyok. Szent meggyőződésem volt, hogy soha nem fogom elkísérni a barátnőmet, de végül mégis győzött a kíváncsiságom. Vagy talán a kétségbeesésem? Lisa szerint itt önmagamra találhatok, felfedezhetem magamban újra a nőt.

Ezt akarom.

Tudom, hogy van még számunkra esély Will-lel. Akármennyi is, én meg akarom menteni a házasságunkat. Felveszem a poharat, és megiszom a maradék pezsgőt. Talán ma estére elég is lenne ennyi…

– Jó estét!

Mély és reszelős férfihang. Kecsesen oldalra fordulok, és felnézek az előttem álló férfira, aki nagyon magas, a haja feketébe hajló, az arca borostás, a szeme sötét, ami még sötétebbnek hat az arcát borító maszk miatt.

Vészjósló, mégis vonzó.

– Jó estét! – Köszönök vissza.

– Csatlakozhatok? Nehogy ismét megkörnyékezzék.

– Megkörnyékezzenek?

– Igen. Ahogy az előbbi fickó.

– Őt elküldtem.

– Engem is el fog?

Nem! De el kellene...

– Egy scotchot! A hölgynek pedig még egy pohár pezsgőt – int a pultban álló férfinak. – Ezt nemnek veszem. – Leül velem szemben. Amíg az italokra várakozunk, diszkréten végigmérem, a tekintetem valósággal falja minden egyes férfias vonását. Háromrészes fekete öltönyt visel, hófehér inggel, aminek felső két gombját nem gombolta be. Izmos, erős, kemény. Süt róla az elegancia, a kimértség, de leginkább a dominancia. Nem nehéz észrevenni, hiszen nagyon sok hasonló férfival találkoztam már. Viszont egyik sem volt hozzá fogható, mert belőle valósággal sugárzik, nem megjátssza.

Ahogy magához veszi a poharát, újra felém fordul. Finoman elnézek, bízom benne, nem vette észre, hogy őt bámultam.

– Declan – Felém nyújtja a kezét, amit egy pillanatnyi habozás után megfogok.

– Aspen – válaszolok kimérten.

– Gyönyörű neve van.

Az érintése meleg és erős, de leginkább izgató. Furcsa érzés száguld végig rajtam, ezért elhúzom a kezem.

– Köszönöm.

– Nem láttam még itt.

– Maga sűrűn jár ide? – kérdezek vissza.

– Mondhatjuk.

– Miért?

– Maga miért van itt?

– Én…

Miért is?

Elfogadható válaszok után kutatok, de nincs.

– Kíváncsiság! – egy finom mozdulattal felveszem a pezsgőt és iszom egy kortyot.

Igaz, azt mondtam ma már nem iszom többet, de a torkom esküszöm olyan száraz, mint a Góbi sivatag.

– Jómagam is az vagyok. – Feláll és felém nyújtja a kezét. – Táncoljon velem.

Leteszem a poharat, majd felvont szemöldökkel felnézek rá.

Ez a férfi nem kispályás.

– Nem a kezét kértem meg, csak egy táncot. Jöjjön! Elégítsük ki a kíváncsiságát.

Halványan elmosolyodik, miközben végig engem néz. Az a szempár valósággal szuggerál, hívogat, csábít, kecsegtet. Csak egy tánc ezzel a vonzó idegennel, akinek olyan hangja van, hogy pusztán azzal képes lenne cseppfolyóssá változtatni. Minden tiltás és veszély ellenére a kezébe csúsztatom az enyémet, segít felállni, és a tánctér felé vezet. A háttérben könnyed zene szól, valósággal összemosódik körülöttem a világ. Csak magamat és Declant látom. Minden más elporlad, csak mi létezünk ebben a sejtelmes és rideg világban.

– Csodálatos ma este.

Kezét a derekamra teszi, és finoman magához húz. A közelsége valósággal megrészegít, de ellenállok.

Csak egy tánc. Semmi több.

– Köszönöm.

Egyik kezemet erős mellkasára fektetem, a másikat ismét a kezébe csúsztatom. Az ujjaink összekulcsolódnak, a testünk egymáshoz simul. Furcsa, bizsergető érzés lesz úrrá rajtam. Egy idegen férfi karjában vagyok, aki úgy néz rám, mintha csak én léteznék ezen a világon. Csodálattal, rajongással. Ringatózni kezdünk a dal taktusára, a testünk teljesen egymásra hangolódik. Körülfon férfias illata, az egész lénye magába szippant és nem ereszt.

– Miért remeg?

Jobban magához húz, a csípőm teljesen az övének feszül. A vérem lüktet az ereimben, az adrenalin vadul száguld a testemben. Régen éreztem már ilyet. Willen kívül talán senki sem ért így hozzám. Nem a táncra gondolok, hanem arra az érintésre a derekam alatt. Az a kéz lejjebb és lejjebb csúszik, finoman súrolva az illendőség vékony határvonalát.

– Nem remegek – válaszolom csendben, miközben felnézek rá. A szája szépen ívelő, valósággal bűnre és kárhozatra csábít. A szeme sötéten villan a maszk alatt, akár egy ragadozóé. Declan minden bizonnyal az is. Biztosan kihasználja a klub által nyújtott szolgáltatásokat. Ha csak belegondolok, hogy mit tehetnék vele, vagy ő velem… A testemben lévő remegés elfojtott izgalommá fokozódik. Nem tehetem meg. Akkor sem, ha a vágyaim ezt suttogják. Az akaratom erősebb, az elveim még az akaratomnál is.

Kárhozat.

Bűn.

Declan.

– Elnézést! – Próbálok elhúzódni tőle, de nem engedi.

– Az a drágakő, amit nem kell a fény felé tartani, mert úgyis ragyog, az vonz a leginkább. És maga, Aspen, nagyon vonz engem! – Vastag ujjai valósággal a puha húsomba mélyednek.

– Declan! – A hangom nem más, mint könyörgés és zavar. Ujjai az állam alá futnak, felbillenti a fejem, hogy teljesen a lelkem mélyére nézzen. Vajon mit lát benne? Egy elhanyagolt nőt? Egy feleséget, aki már-már kétségbeesetten akarja megmenteni a házasságát?

– Várni fogok rád, Aspen! Mert tudom, hogy hamarosan visszajössz hozzám – suttogja elnyíló ajkam közé, ami bár lakmározna, falna és harapna, ma este mégis éhes marad. – Te is tudod, hogy így lesz. Talán kárhozatra vagyunk ítélve, de együtt bűnhődünk. – A hangja, a szavai valósággal belém ivódnak, miközben csak suttog és suttog… – Vannak emberek, akiknek találkozniuk kell. Sőt, eggyé válni, mert ez a sorsuk.

– Hagyja abba! – tiltakozom. A bennem raboskodó vágyak lázadnak az észérvek ellen. Éheznek az előbbi szavakra…

– Várni foglak, Aspen! – elhúzódik tőlem, de még mindig szorosan tart.

– Viszlát, Declan! – Egy határozott mozdulattal kiszakítom magam erős öleléséből, és sietős léptekkel ott hagyom a terem kellős közepén. Távozás közben magamon érzem az idegen férfi tekintetét, aki pár perc alatt képes volt elérni, hogy bűnös gondolataim támadjanak.

Olyan gyorsan hagyom el a termet, hogy meg sem állok a biztonságot jelentő szobáig. Ahogy végre bejutok, becsukom magam után az ajtót, és nekidőlök. A lábam remeg, sőt, megkockáztatom, hogy az egész testem reszket. Mi a fene történt az előbb? Elindulok az asztal felé, közben leveszem a maszkot, és rádobom. Megtámaszkodok a finom lakkozású lapon, próbálok lenyugodni. Ideges vagyok és zaklatott, amiért olyan dolog játszódik le bennem, aminek nem kellene. Ez őrültség volt. Idejönni is az volt.

– Aspen! – Lisa jelenik meg az ajtóban. – Történt valami?

Aggodalmas tekintettel mellém áll.

Hogy történt-e? Minden bizonnyal...